008

Másnap koraeste már úton voltam a fához, nem tudom hogy lehettséges-e olyan de előbb akartam odaérni mint ő. A domb tetején jártam már, a nap utolsó sugarai már eltűntek a hegyek mögött.
  - Harry Herceg. - vidám kacaj törte meg a gondolataimat, és a lépéseimet. Egy szőkehajú kisfiú álldogállt mellettem nem messze.
  - Igen? - kérdeztem.
  - Hova mész? - kérdezte.
  - Sétálok egyet, nem tudok aludni. - válaszoltam, és közben őt néztem.
  - Tobias gyere vissza. - kiabált egy női hang.
  - Rejts el. - bújt el mögém.
  - Ki elől bújkálsz? - kérdeztem, a combomon megmarkolta a nadrágot.
  - Az anyukám, nem akarok hazamenni. - mondta halkan.
  - Mi lenne ha megigérném hogyha most hazamész, akkor holnap meglátogatlak? - kérdeztem.
  - Szavadat adod? - nyújtotta felém a kisujját, összeakasztottam az enyémmel.
  - Becsületemre mondom. - mosolyodtam el megfogtam a kezét, és elindultam vele a az útóbbi hang felé. Egy fiatalabb nő nézelődött fel és al, mikor meglátott minket a kezeit a szája elé kaptam.
  - Nagyon sajnálom ha galibát okozott. - hajolt meg előttem.
  - Ugyan, kötöttünk egy alkut. - mondtam, és lassan a kezem és ezzel Tobias kezét is az anyukája keze felé nyújtottam, lassan elengedte az enyém, egy pillanatra habozott még.
  - Holnap találkozunk. - mosolyodtam el, majd gyorsan elsiettem, már a nap teljesen eltűnt, kezdett leszállni a sűrű sötétség. Elszórakoztam itt az időmet.
  - Fenébe. - mondtam mikor már újra a domb tetején ácsorogtam, a hold éppen a fa felett járt. Lesiettem róla, és próbáltam ütemesebben lépkedni. Komolyan mondom hogy kifáradtam amíg odaértem, nagyon nem vagyok formában, el kéne járnom vadászni,de ha másra nem akkor legalább vívni. Megálltam a fa előtt, és körbenéztem majd lassan fel a fára. Már fent ült, és nem is foglalkozott velem, mint általában. Ez az egy dolog ami nagyon fel tud idegesíteni, amikor semmibe vesznek. Félreteszem minden királyi méltóságom csak szólaljon meg. Felmásztam a legelső ágra, úgy tűnik ez már egy ilyen szokásommá fog válni, lehet ha nem jönnék ki még hiányozna is. Felnéztem rá, még mindig ugyan úgy ült ott. Lehet ha felmásznék vele szembe akkor is csak átnézne rajtam? Most nem is ezzel fogok törődni.
  - Hahó. - szóltam fel, hátha legalább annyira méltat hogy rámnéz. Igen ez kevés volt. Gyenge próbálkozás. A kezei a felhúzott lábait akarolták át.
  - Megtudhatom hogy hogy hívnak? - lestem fel megint, hátha látok valami reakciót, de ez is csak süketfülekre talált. Elmosolyodtam.
  - Megakartam már múltkor is köszönni hogy megmentettél. Ha nem vagy biztos belehalok abba a vírusba. Nem tudom miért csináltad, de jól esett, meg igazából az életemet köszönhetem neked. - mondtam, egy halk sóhajt hallottam, hirtelen felnéztem de semmi nyoma nem volt a nagy sóhajtozásnak.
  - Olyan dok legenda kering rólad. - mondtam, próbáltam rávezetni arra hogy menjen bele egy kis kérdez felelekbe, mondjuk annyi is elég lett volna ha egy kérdésemre válaszol.
  - Tudom hogy nem vagy beszédes, de engem érdekel pár dolog biztos nagyon unatkozahatsz. - mondtam, talán ha kicsit gyerekesen kedvesre veszem a dolgokat akkor megered a szája. Csak ültem egy kicsit hátha reagál valamit de nemigazán akárt.
   - Miért vagy itt? - kéreztem, és felnéztem rá. Erre tudni akartam a választ mert akkor már eltudtam volna indulni valamerre.
  - Büntetni. - jött a válasz, a fejét a lábaira hajtotta majd lenézett rám, de nem a szemeimbe nézett hanem el mellettem. Annyira nem akartam hinni a füleimnek hogy azt hittem csak beképzeltem, pedig életemben nem hallottam még hasonló hangot sem, pedig már hallottam az övét, de most más volt, nyugodttásogt sugallt. Magam elé néztem pár pillanatig
  - Miaz hogy büntetni? - kérdeztem vissza, majd felnéztem de már nem volt fent. Kicsit csalódott voltam.
  - Én döntök élet, és halál fölött. - jött előlem egy hang, egy kajnyútásnyira ült előttem. Hirtelen néztem rá, ijesztő hogy egy pillanat alatt itt termett előttem, úgy hogy az előbb még sehol sem volt. A szárnyai szorosan a háthoz voltak húzva. Igazából csak most sikerült felfognom amit mondott.
  - Hogy tessék? - kérdeztem vissza, mert nem igazán elérni a tudatomig.
  - Életet adok, és veszek el. - mondta, és lenyújtotta az ág kétoldalán a lábait, mereven elnézett mellettem, én őt figyeltem
  - Ezt nem hiszem el, már megne haragudj. - mondtam komolyan.
  - Buta ember vagy, azt hiszed igaznak amit látsz, pedig az igazság nem nem járkál ilyen elvakult szemek előtt. - mondta majd a szemeimbe nézett, megint képesek voltak megbabonázni azok a kék szemek világosak voltak,és telis tele volt keserűségel, az arcán ettől függetlenül egy halvány mosoly húzodott, komolyan soha nem láttam még ennél szebb jelenséget, megfogalmazni nem tudtam volna miért is vonz ennyire a közelsége,megszakította a szemkontaktust majd felállt, és mielőtt még bármiféle reakciót mutatni tudtam volna eltűnt a szemeim elől. Nehezen szedtem össze magam, és csak most értettem meg amit mondott, az agyam mintha visszakapcsolt volna a normális befogadó képességére, a kezeim közé fogtam az arcom majd jól megdörzsöltem, lemásztam az ágról. Elindultam haza, közben pedig próbáltam megemészteni mindezt, nem tudom miért de olyan furán éreztem magam. Egész úton az előbbieken rágódtam, igazából ezt emberi ésszel képtelen voltam megemészteni.

Lassan vonszoltam be magam a szobám ajtaján álmosnak éreztem magam, és olyan érzésem volt mint akinek mázsás súlyokat helyeztek el a végtagjain. Bedőltem a puha ágyba, és az illatos párnák közötti mendékbe, talán ez volt ami mindig megnyugtatott, mindig amikor valami problémám volt a szobámba rohantam és nem jöttem ki onnan, nem sírtam sokszor de ha mégis ahogy ide befeküdtem már mintha el is törölték volna a problémám, és perceken belül az álom is elnyomott. Nehéz királyi utódként születni, soha nem kértek szépszóval hanem parancsoltak, ők is ezt szokták meg, én is ebben élek, amire elérem a kort hogy király lehessek valószinűleg, én is így fogok viselkedni, ahogy ezen gondolkoztam lecsukódtak a szemiem, és beleestem talán életem egyik legnagyobb csapdájába, amiről még nem is tudtam.

A szemiem lassan nyíltak ki, és talán sokáig nem is alkalmazkodtak a sötéthez így nagyokat pislogtam, és törölgettem őket. Lassan kezdett csak minden kivilágosodni, körbenéztem, a mezőn ültem. Lassan felálltam, kicsit megszédültem de gyorsan helyrejött az egyensúlyérzékem. Zavartan forgolódtam.
  - Hey. - egy kedves hangot hallottam maga mögül, megprördültem a tengelyem körül. A döbbenetem szerintem kiül az arcomra, az angyal állt ott. Halkan nevetett, és lassan felém lépkedett, a szárnyai még most is a hátához voltak simulva. Meglepőden nyugtat volt a jelenléte.
  - Louis vagyok. - mosolyogott, és nem sokkal előttem megállt, a kezét nyújtotta felém. Kéztetést éreztem hogy megfogjam az egész karját, olyan puhanának tűnt. Lassan felnéztem rá, egy szívmelengető mosoly húzodott végig az ajkain lassan megfogtam a kezét, és a szemit néztem, ahogy megráztam a kezét éreztem hogy megremeg, lenéztem a kezére, hirtelen apró csíkók jelentek meg rajta, amikből vér serkent ki, hol vékonyabb hol vastagabb, hirtelen elengedtem, és hátraléptem egyet de elkapta a karom, és átölelt.
  - Ne félj, ezek a felszínen nem látszódnak. - ahogy a kezeim, a karához értek ott is újabb sebek jelentek meg, egy pillanat alatt kibillentett az egyensúlyomból, megnyílt alattam a föld, és zuhanni kezdtem, már nem volt a kezeim között, eltűnt. Összezártam a szemeim, mert nem tudtam hova fogok érkezni, mikor kinyitottam őket egy szoba előtt álltam, egy nő szaladt ki a ruhája tele volt vérrel. Mielőtt bementem volna vettem egy nagy levegőt, mivel ez a nővérem szobálya volt. Lassan nyitottam be, de senki tudomást se vett rólam, anyám és apám álltak az ágy mellett, anya apám vállára borulva sírt.
  - Vigyék innen. - kiabált rá édesapám, az egyik szolgálóra, aki rögvest kiindult a kezében valamivel, meg akartam állítani de átfutott rajtam. Fejben kezdtem összerakni a dolgokat, de ez még mindig döbbenetes volt. Lassan felnéztem, Gemma mosolygó arca szemei néztek velem farkasszemet, majd egy kéz nyúlt az arcára, eltakarta a szemeit, egészen az arcáig követtem.
  - Te... - morogtam.
  - Adok, és veszek. - mutatott az ajtó felé, majd eltűnt, ahogy a kezei is eltűntek Gemma arcáról, a szemei le voltak csukódva, és megállt a mellkasának a mozgása is. Hirtelen minden fekete lett, nem akartam többet. Egy harctér jelent meg előttem. Körbenéztem, és megláttam apámat a lovasok között, ő állt legelől. Ezt nem akartam végignézni,de nem bírtam elfordulni, ahogy jobban megnéztem egy fehér bagoly ült a lovának a nyergén, pont mint az én Azorám de nem tudtam sokáig csodálkozni, mert a kétoldal egymásfelé indult, nem láttam hiába kerestem a két tömeg egymásnak feszült, és aki amerre látott arra kaszabolt. Nem bírtam sokáig nézni, elfordultam. Nem messze láttam ahogy apám, az angyal mellett áll, -akinek a neve valószinűleg Louis ha nem hazudott-, de nem az egyenruhájában volt, hanem hófehér ruhában. Megint elsötétült mindent, a földre rogytam, mert épp eleget láttam már mindenből.
  - Csak engedj el...kérlek. - mondtam, és eltakartam a szemeim mindkét kezemmel, majd minden elsötétült.