005

A döbbenetből még estére se sikerült kilábalnom az ablakomban álltam, és üresjáraton zakatolt az agyam. A szemtanúk szerint egyszer csak összeesett, és nem mozdult.

  - Francba. - morogtam majd kihajoltam az ablakon kicsit begörnyedtem, és megtámasztottam a könyököm a párkányon a fejem pedig a kezemre hajtottam. Már nehéznek éreztem tartani is, de képtelen voltam elaludni. Hirtelen bevillant az arc újra a szemeim elé komoly volt, és nem tűrt ellentmondást. A kezeim közé fogtam az arcom, és átdörzsöltem az egészet. Zaklatottan éreztem magam, nem tudott nyugodni hagyni az a gondolat hogy a férfinek köze lehetett az egészhez, hiszen kis híján elmenekült a helyszínről. Mondjuk elég feltűnő lenne ha tényleg ő tette volna, bárki kiszúrhatta. Elhessegettem ezt a pocsék gondolatot. De mégis ki volt az a férfi, próbáltam felidézni az arcát de még hasonlót sem láttam. Magamba szívtam a friss levegőt hátha az segíteni fog kicsit a gondolkodásban, de nem igazán hatott rám. Zajra lettem figyelmes, de nagyon távoli volt elnéztem a távolba, egy lovas érkezett nem kis sebességgel. Az út mellett állított kis világtó póznák miatt jól látszott a por amit felvert. Ritkán szoktak este érkezni a futárok elsőként akartam tudni a dologról. Pillanatok alatt átöltöztem, és már mentem is. Egyet utáltam ebben a kastélyban rengeteg lépcső volt lefelé, és este a látási viszonyok miatt nem egyszer sikerült már orra esnem. Mezítláb futottam lefelé sikerült leérnem még a futár előtt, amikor megálltam a hatalmas kapu előtt, akkor ért be.
  - Felség. - szállt le a lováról, és már mellém is sietett. Érdeklődve figyeltem.
 - Londonból küldött egy nemesi család, újabb betegség ütötte fel fejét, nagy sebességgel terjed. - mondta majd átnyújtotta a tekercset. Lassan kifújtam a levegőt.
 - Eddig csak annyit tudni róla hogy magas lázzal, és fáradékonysággal jár. A magas láz, és a lázgörcsök miatt az esetek többségében halálos kimenetelű. - mondta, megvakartam a tarkóm.
  - Köszönjük...gyere biztosítunk neked élelmet, és persze alvóhelyet is. - mondtam, fáradtan bólintott egyet majd megköszönte. Beengedtem magam előtt, és a konyhába vezettem. Nem volt kötelességem, de volt bennem egy kötelesség tudat. London majdnem 3 napra van lóval. Egy lány sürgött - forgott a konyhában, ő gyorsan keresett neki enni, miután befejezte elindultunk a szobája felé.
  - Elnézést kérek felség az udvariatlanságom végett, még nem is mutatkoztam be. - mondta mikor megálltunk az egyik szoba előtt.
  - Zayn vagyok. - mosolyodott el álmosan.
  - Akkor üdvözöllek a kastélyban Zayn. - mosolyodtam el majd kinyitottam a szoba ajtaját.
  - Köszönöm a szállást. - mondta majd rám nézett. Csak bólintottam egyet.
  - Jó éjszakát. - köszöntem el  majd elindultam a saját szobám felé. Nem sok időre de sikerült az este dolgai száműzni a gondolataim közül. Benyitottam a szobába körbenéztem, hirtelen kaptam vissza a szemeim az ablakomra, mivel mintha láttam volna ott valamit. Zavartan sétáltam oda majd néztem ki rajta.
  - Kezdek már képzelődni is. - nevettem halkan. Befeküdtem az ágyamba majd álomra hajtottam a fejem.

Reszketve, és teljesen leizzadva riadtam fel. Felültem, és a kezeim közé vettem az arcom szorosan összezártam a szemeim, próbáltam nem az előbbi álmomra gondolni. Gyorsan vettem a levegőt, és képtelen voltam összeszedni magam. Felkavarodott a gyomrom. Kikeltem az ágyból, és elindultam kifelé a szobából. A kezemben szorosan fogtam a tegnapi üzenetet. Apámat kerestem. A lenti étkező helyiségben rá is akadtam.
  - Tegnap este hozták. - nyújtottam felé azonnal elvette, és pillanatok alatt olvasni kezdte.
  - Harry jól vagy? - lépett mellém, és a homlokomra illesztette az apró kezét.
  - Meleg vagy... - mondta anya.
  - Ne érj hozzá. - csapott apám az asztalra amire mindenki összerezzent. Értetlenül nézett mindenki rá.
  - Hívjatok orvost, ha nincs semmi bajod kijöhetsz a szobádból. Eredj. - mondta. Kissé idegesen hagytam el az étkezőt. Felmentem a szobába. Nem akartam megbetegedni főleg nem ezzel a betegséggel. Fel-alá járkáltam a szobámban, és kezdett egyre több méreg felgyülemleni bennem. Kopogtak.
  - Mivan? - szóltam idegesen.
 - Ejnye édes fiam, hát nem tanítottalak meg arra hogy ne beszélj ilyen modortalanul? - lépett be Josephine.
  - Menj ki kérlek nem akarom hogy elkapd ha esetleg beteg vagyok. - mondtam, az ő korában a láz is halálos kimenetelű lehetett.
  - Harry, az én koromban már ez nem számít. - mosolygott majd közelebb jött, és lerakta kis kosarát az ágyamra.
  - Ülj le ide édeském. - paskolta meg az ágyam a kosara mellett. Odaültem. Engem nézett, és a kezét lassan a homlokomnak nyomta éreztem ahogy remeg a keze.
  - Nem érzem hogy beteg lennél, inkább a hatalmas karikák aggasztanak a szemeid alatt. Nem alszol jól kedveském? - kérdezte.
  - Nem igazán. - mondtam. Rám fért volna már egy kiadós alvás.
 - Fogadd meg a tanácsom menj, és lovagolj ki valahova fáraszd le magad az estére. Úgy könnyebben elnyom az álom. - mondta, majd valamit kirakott az ágyamra.
  - Elalvás előtt vegyél be egyet belőle. Elűzi a rossz álmokat. - mondta, és kisétált a szobából. Elterveztem hogy akkor kimegyek a fához majd mikor már sötétedik, mert akkor minden sokkal szebb.

Már a lovam hoztam ki az istállóból, lassan felültem rá. Lassú léptekkel indultunk el oda, mivel élvezni akartam a tájat. Hol az eget hol pedig az egyre sötétedő tájat figyeltem. A figyelem az égre szegeztem, egy hullócsillag szelte ketté az égboltot jól látható volt, és a csík amit húzott is igen tekintélyes méretű volt. A tekintetem előre szegeztem, és már gyorsabb ütemben mentünk a tölgyfa felé. Sokkal jobban éreztem magam, mikor felértünk a dombra lassítottam.
  - Innentől már csak lassan, had élvezzem a kilátást. - simogattam meg a lovam nyakát. Gyönyörű volt, még mindig. A lombok között néhol átszűrődött a fény, így az alatta lévő füves rész is néhol meg volt világítva. Ahogy közel értem hozzá leszálltam a lovamról, és elengedtem. Megbíztam benne hogy nem csavarog el, így sem. Lassan közeledtem a fa közelébe, nem sokkal előtte nagyjából 3 méterre a törzsétől megtorpantam. Fürkészve néztem fel a lombja között. A lombkorona egyik gyér részén a fény nem érte el a talajt, közelebb sétáltam hogy jobban szemügyre vegyem miért nem érinti a fény a földet reméltem hogy egy madárfészek, három lépés után megtorpantam. Nagy szemekkel néztem fel a fára. Valaki ott ült fehér ing volt rajta, és egy fehér nadrág cipő azonban nem volt rajta. Nem tudtam hova tenni felháborodtam, de meg is lepődtem. Fogalmam sem volt hogy kicsoda, és mégis a kastély területén üldögél.
  - Ki vagy? - léptem ki az árnyékos részről. Mintha el sem jutott volna a füléig amit mondtam. Nem mozdult. Idegesen haraptam az ajkamba, nem szerettem ha semmibe vesznek.
  - Kérdeztem valami. Megismétlem még egyszer. Ki vagy? - kérdeztem meg újból, karba tettem a kezeim. Csak félig láttam a lábai fel voltak húzva karjaival átkarolta őket, és az arca a fa kopasz foltján nézett kifelé.
  - Válaszolj. - emeltem meg a hangom, de még az szám is megremegett az idegességtől. Elhatároztam magamban, hogyha nem jön le én magam fogom lerángatni onnan. Megrezzent a teste, halk kuncogást hallottam. Itt búcsút mondhattam az ép eszemnek, idegesen dobtam le a kabátom a földre. Feltűrtem a rajtam lévő ing ujját. Soha senki nem mondott nekem ellent, és soha senki nem nevetett ki. A fa törzséhez siettem, innen nézve már elég magasan ült de még mindig ügyet sem vetett rám. Kézzel elértem a legalsó ágat,  pillanatok alatt fel is húztam magam rá. A minket elválasztó ágakat néztem, a gondolataim jobbra - balra cikáztak, még két ágat feljebb másztam. Még mindig nagyon messzinek tűnt, már voltam vagy 2 méterre a talajtól. Az lebegett a szemeim előtt hogyha elkapom, kész vége itt csinálok vele valamit. Nem szoktam ilyen agresszív lenni.
  - Még mindig nem válaszolsz? - kérdeztem megint, de újra csak süket fülekre talált a kérdésem. Már csak négy ág választott el tőle. Felhúztam magam a következőre, de úgy másztam hogy eltakarta egy levélpamacs, arrébb vergődtem magam. Nem néztem fel, csak másztam tovább, már csak egy vaskosabb faág választott el tőle, pontosabban az amin ült feltettem rá a kezeim, hirtelen felnéztem de már szólni sem bírtam. Az igéző kék szemei az enyémbe fúrták magukat, fagyosak voltak olyan volt mint egy tenger vihar után. Se megmozdulni, se szólni nem tudtam mikor megláttam a háta mögött lévő szárnyakat. Minden amit eddig éreztem eltűnt, a tekintete pillanatok alatt megváltozott nyugalmat kezdett sugározni, elengedte a lábait, lenyújtotta a fatörzs mellett. Akadozott a lélegzetem, úgy éreztem hogy képtelen vagyok a tüdőm teljesen teleszívni levegővel, mintha megfordult volna velem a Föld. Nem szólt, csak lassan előrehajolt. Minden mozdulatát lassított felvételként éltem meg, mintha megállt volna az idő nem érzékeltem semmit sem. A kezei az enyém felé közelítettek, éreztem valamit de amit mondott teljesen felülírta az érzéseim.
   - Zuhanj. - mondta majd lelökte a kezeim az ágról, elvesztettem az egyensúlyom nem tudtam semmiben sem megkapaszkodni, háttal zuhanni kezdtem a fáról.

004

Felültem, és a kezeim közé fogtam az arcom. Az ágyamban feküdtem, de még mindig a tegnap esti események körül jártak a gondolataim. Nem emlékszem mikor jöttem ide vissza.

  - Felség... - kopogtak az ajtómon.

  - Gyere. - szóltam álmosan, és kissé nyűgösen. Benyitott, az arcára halvány pír kúszott, a hajamba túrtam, és ránéztem. Fiatal szolgáló lány volt. Nálam talán 3 évvel fiatalabb.

 - Az apja hívatja. - mondta, és próbált mellettem elnézni. Nevetve nyugtáztam hogy mennyire szégyenlős. A kezemmel felé mutattam, majd magam felé hívtam. Lassú léptekkel haladt felém, mosolyogva figyeltem ahogy félénken araszol. Nem engedte meg magának azt a fényűzést hogy rám nézzen. Volt rajtam takaró de csak, csak hastól lefelé volt rám dobva a kezeim a fejem mögött összekulcsoltam, és az ágytámlájának dőltem. Mellém ért, és a földet néztem. Nem tudta, de nem szokásom teljesen meztelenül aludni, nadrág mindig van rajtam, csak nem látszódik.

  - Segítenél nekem? - kérdeztem, és a lefelé hajtott fejét néztem.

  - Igen felség. - bólintott. A szekrényem felé mutattam.

 - Kivennéd a ruhám? - kérdeztem, elindult az irányába. Kicsúsztam az ágyszélére majd lassan felálltam, és nyújtóztam egyet.

  - Ha már itt vagy segíthetnél felvenni is. - mondtam, és lassan mögé sétáltam. Egy pillanatra megállt majd tovább válogatta ki a ruháim közül a megfelelőt.

  - Ahogy gondolja. - mondta kissé megrökönyödve. Hosszú percek teltek el addig, mire minden fontos dolgot megtalált. Felnézett rám. Óvatos mozdulatokkal rám adta az inget, lassan kezdte csak begombolni. Az ajtó nyílt.

  - Édes fiam, az előbb küldtünk utánad egy szolgáló leányt...- lépett be anyám, de a mondandója szinte belé fagyott.

  - Itt van még mindig. - néztem el a lány feje fölött. Anyám leengedte maga mellé kezeit, majd összeillesztette az ujjbegyeit, végtelenül türelmes ember, ilyenkor leküzdi a mondandóját.

  - Menj ki a szobából. - utasította a szolgáló lányt.

  - Ugyan Anyám, olyan jól elvoltunk. - mosolyodtam el, és a lányra néztem.

  - Most. - emelte meg a hangját. A lány valósággal kisprintelt a szobából, mikor anyám mellé ért sűrűn elnézést kért majd elsietett.

  - Apád hétvégén rendezett bált fogja bejelenteni az udvarban, neked is ott kell lenned, mivel rengeteg leányt fognak elhozni csak a te kedvedért. - mondta, és beljebb sétált.

  - Barokkos túlzás hogy az én kedvemért, nem nekik lesz jó ha egy lány esetleg megtetszik, és a névtelen családjuk egyik női tagja, királynő lesz? - kérdeztem, összehúzott szemekkel.

  - Az élet olykor igazságtalan. - mondta. Megállt előttem, és megsimogatta a karom.

  - Helyes fiú lett belőled, sok lánynak bizonyára tetszeni fogsz. - mosolygott anyám előttem.

  - Nem vagyok vevő a műveletlen lányokra. - mondtam komolyan.

  - Ez csak természetes. - bólintott, és kisétáltunk az ajtón. A nagyterem felé igyekeztünk, már rengetegen összegyűltek. Leültem a helyemre, és onnan figyeltem. Mindenki minket nézett, kicsit sem nyomasztott. Az ilyen bálokon, mindenki lehetőséget kap arra, hogy előkelőkkel találkozzon bárki jöhet nem egyszer fordult már elő hogy egy királynak a köznépből tetszett meg egy lány. Engem nem kötnek le, az idétlen fecsegésük meg persze az ahogy az este folyamán próbálnak mindennél jobban köréd csavarodni. Hátradőltem a székemben miközben apám beszélt, és azon gondolkodtam mennyire igyekezni fog nekem egy lányt találni, akárcsak Mariont, szép lány de nincs sok dolog amiről beszélni tudnánk. Oldalra néztem ahol Marlow, és Baron beszélgetett mikor rájuk néztem intettek egyet. Mikor a bejelletés véget ért, a küldöncök kiözönlöttek a teremből. Apám, és anyám kéz a kézben elsétáltak. Én még vártam egy keveset, míg majdnem mindenki ki nem ment a teremből. Ekkor sétált csak mellém a két "segítőm".

  - Nincs nyugtom tőletek? - kérdeztem, és lassan elnyúltam a trónon.

  - Ahj ugyan Felség, nem bánja azt hogy mi itt vagyunk. - mondta a bal oldalamról egy hang.

  - Megígérem a bálon találok egy hozzátok illő fiatal lánykát. - mondtam, és levettem a koronám a fejemről.

  - És az milyen? - nevetett halkan Baron.

 - Aki mindig a sarkatokban jár, nem hagy titeket utánam szaladgálni. - nevettem halkan, majd felálltam.

  - Nehéz lesz, mivel lassan esküdnünk kell. - nevetett Baron.

  - Megkaptátok a parancsnoki helyeket? - kérdeztem.

  - Van még pár dolog hátra, de már majdnem biztos mi leszünk alattad. - vigyorgott Marlow.

  - Húha de örülök, már csak ez hiányzott a mai napból. - mosolyogtam, majd elindultam kifelé.

  - Menjetek ti is szóljatok pár faluban a kiemelkedő szépségű fiatal hölgyeknek. Biztos ismertek ilyeneket. - mondtam, majd kisétáltam a trónteremből.

A város kisebb-nagyobb fogadóiba özönlöttek, az egész Sussexi tartomány a feje tetejére állt. Naponta érkeztek lovaskocsik illetve hintók benne egész családokkal vagy éppen csak a családfővel, és a lányával esetenként pedig lányaival. Egyik este a két fiúval elutaztunk az egyik fogadóba, ahova egy kocsma is tartozott. Kíváncsiak voltunk, a fogadó kocsmája megtelt gazdagabbnál gazdagabb emberekkel, mi is beültünk az egyik asztalhoz. Az emberek hallgattuk, kíváncsi voltam milyen beszélgetés alakul ki.

  - Tölts még egyet a leendő király apósának. - csapott a korsóval a pultra egy köpcös férfi.

  - Mit nem mondasz te vénember. - jött a tömegből egy harsány kacaj.  A férfi felállt, és az asztalra csapta a korsóját.

  - Fogja magát vissza fiatalember mert nem lesz jó vége. - emelte felé mutató ujját fenyegetően.

  - Ugyan mégis mi történhetne, uram kérem maga se gondolja komolyan hogy itt fenyegetőzik félrészeg állapotban. - nevetett, és a kocsma is vele együtt nevetett.

  - Válogasd meg a szavaid te kis mihaszna. - mordult rá a vénember.

  - Jaj nehogy lefejeztessen a leendő királlyal. - vigyorgott, és a nyaka köré hurkot rajzol majd megfogta a képzeletbeli végét, és a magasba emelte. Baron már lassan az asztalt csapkodva nevetett. Marlow mosolyogva nyugtázta, én felnéztem a korsó mögül, mosoly ült ki az arcomra hogy az emberek mennyire élvezik ezt a viselkedést.

  - Csak nehogy egyszer tényleg a javamból hurok szoruljon a nyakad köré. - mondta, és elvette az újabb korsó sörét.

  - Féltem a lányom a hercegtől, nagy nőfaló hírében áll. A városban az egyik leány azt mondta nem egyszer volt vele kapcsolata. - erre a beszélgetésre felfigyeltem, a fejem kicsit az asztal felé fordítottam.

  - Oh Harry herceg mennyi titkos kapcsolata lehet...jaj de a helyében lennék. - suttogta Marlow, két nevetés közben.

  - Csitulj. - szóltam rá mosolyogva.

  - Nehogy elcsábítson más lányokat is amikor két nap múlva meg kell találnia élete szerelmét, ilyen kedves apósok mellett. Drága uram kérem jól válasszon. - nevetett, ez engem is nevetésre késztetett. Az embereket figyeltem, és közben lassan megittam azt az egy söröm.

Az előtérben várakoztam az előzetes megállapodások szerint, pontosan este nyolc előtt 5 perccel, a fehér-arany ruhámban. Apám ekkor érkezett le anyámmal, mindketten kék ruhát viseltek. Mi már felkészültünk a fogadásra. Hárman voltunk azok akik előkelőbb személyeket fogadtuk, mögöttem megtorpant a két segédem Marlow és Baron. Mindketten feketében voltak.

  - Jöttünk segíteni, ha esetleg valakinek nem vagy biztos a nevében, nyúlj hátra hozzánk. - válaszolta Baron. Bólintottam, és az egymás után megálló hintókat figyeltem. Nem volt kedvem itt álldogálni, és játszani a kedvest. Minden családot, vagy csak félcsaládot két katona kísért fel a vár bejáratához.

  - Örülök a találkozásnak Lady Alise. - fogtam meg a hölgy kezét, és egy apró kézcsókot adtam a kézfejére. Spanyol nemesi család, egyetlen gyermeke. Sötét haj, sötét szemek, és persze sötétebb tónusú bőr. Az apja, az én apámmal csevegett pár szót, de a katonák már kísérték is őket tovább. Az első kapun mindig azok a vendégek jönnek be akiknek nagyobb a származásuk, vagy nagy hírű családokba vagy házakba tartoznak, vagy esetleg nemesek meg ugye persze ugye a királyi családok. A tekintetem elvándorolt, egy éppen a kastélytól nem messze haladó férfire. Fehér ruhában volt, ezen a bálon mindig csak a család hercegei lehetnek fehérben. Egy ideig követtem, mígnem szem elöl tévesztettem. Ez kicsit felidegesített. Éppen kezdtem magam egyre jobban beleélni a haragomba, mikor egy kedves, és egyben ismerős hang törte meg a fortyogásom.

  - Rá már nem is figyelsz? - biggyesztette le az ajkait.

  - Kathy? - néztem meglepődve. Elmosolyodott majd kitártam a karjaim, és átöleltem.

  - Milyen elegáns vagy Harry. - mosolygott. Gyerekkorunk óta ismerjük egymást, az elmúlt néhány évben nem találkoztam vele, mert az apját áthelyezték, így az egész családnak mennie kellett. El kell mondanom hogy gyönyörű volt. Az apja főbíró, rengeteget segített apámnak ő intézte neki a kinevezést, és illetve az új munkahelyet is.

  - Te is gyönyörű vagy, de most menj. Bent találkozunk. - mosolyogtam, és elengedtem a kezét amit eddig fogtam. Miután az utolsó emberek is elfogytak, bementünk apámékkal együtt.

  - Udvarias voltál fiam? - kérdezte, és rám nézett.

  - Tanúsíthatom hogy ingem. - sétált mellém Marlow.

 - Helyes. - mondta, és minket megelőzve mentek be a bálterembe, mindenki félre állt, amíg mi besétáltunk. Apám megállt a terem túloldalán lévő lépcső negyedik fokán anyámmal karöltve, kicsit lemaradva én is megérkeztem, de én nem melléjük álltam hanem a másik lépcső negyedig lépcsőfokára, Marlowal és Baronnal együt. Egy férfi mindhármunk felé egy-egy pezgőspoharat nyújtott, miután elvettük apám a magasba emelte a poharat majd így szólt:

  - A bál ezennel kezdetét vette, mindenki érezze jól magát. - mondta, mindenki egyszerre emelte felénk a poharait, majd egyszerre ivott bele mindenki. Én elindultam a lépcsőn felfelé, a tetején egy kisebb tér volt, ahol lehetett állni. Megálltam, és a lépcső párkányára állítottam a poharam, és onnan figyeltem a tömegeket, mögöttem egy hatalmas ablak volt, a hold nagy erővel világított be. A tömeget pásztáztam, miközben a muzsikusok belekezdtek az első dallamokba. Sehol sem találtam, pedig nem volt nehéz kiszúrni.

  - Miért búslakodsz itt egyedül Királyom? - állt meg mellettem Kathy, egy vörös macska maszkot tartott az arca előtt de a ruhából, és a hosszú szőke tincsekből egyből ráismertem.

  - Elhoztad a bátyád is? - kérdeztem mosolyogva.

  - Niallt? Igen ott van lent. - mutatott, a méregzöld ruhás fiúra.

  - Hogy megy a sorotok? - kérdeztem, és rápillantottam majd vissza  a tömegre.

  - Apám rengeteget dolgozik, de neki hála nagyon jól megvagyunk. - mosolygott.

  - Az egyik felügyelőm akiből ha minden igaz parancsnok lesz, már a kapu óta téged néz. Szeretném ha megismernéd. - mondtam, és felvettem a poharam. Baron felé intettem aki pillanatok alatt, mellénk ért.

  - Szeretném ha megismernéd Katherinet. Kathy ő itt Baron, Baron ő itt Kathy. Beszélgessetek kicsit. - mondtam majd elléptem tőlük, és elindultam lefelé a lépcsőn, mikor leértem az utolsó lépcsőfokra pár idősebb nő lépett hozzám, féloldalas mosolyra húztam a szám.

  - Üdvözlöm önöket a királyi várban. - mosolyogtam, rögtön olvadozni kezdtek.

  - Mesélj magadról. - nyúlt felém egyikük majd az ujját végighúzta a mellkasomon, igyekeztem nem rosszul reagálni a dologra.

 - Mit is tudnék mesélni magamról... - gondolkodtam el, mindannyian engem néztek, korukhoz képest úgy viselkedtek mint a fiatal leányok.

  -  Nem tudok sok mindennel szolgálni. A szabadidőmben szívesen lovagolok kint az erdőben, apám figyelmessége miatt remekül forgatom a kardot, mindemellett az igazi szerelmet keresem. Nem voltam sohasem az aki a hölgyek után fut, hűséges típusnak érzem magam. - mondtam, és kortyoltam egyet a poharamból. Hol egymásra néztek, hol pedig rám éreztem hogy most ki kell lépnem a köreikből.

  - Engedelmükkel...- mondtam, és kiléptem a hölgykoszorúmból, elindultam át a tömegen. Hirtelen megszűnt a zene, mindenki a lépcső felé nézett. Apám állt ott.

  - Akkor kezdődjék a tánc... - mondta, minden nő rögtön engem talált meg a szemeivel. Nem tudtam ki az akivel táncolnom kéne, ahogy nézelődtem megakadt a szemem egy lányon. Nem lehetett több tizenkilencnél, földig érő arany ruhája volt, a szemeit egy ugyan ilyen színben lévő maszk takarta el, mikor meglátta hogy nézem elvette a maszkot onnan, és egy halvány mosolyt húzott az ajkaira. Lassan elé sétáltam, és felé nyújtottam a kezem. Elfogadta, együtt sétáltunk be a terem közepére ahonnan már mindenki rég kihátrált. A szokás mindig az volt, hogy a herceg választ valakit a táncra, és az elején csak ketten táncolnak, utána csatlakozik be a király és a királyné, majd az udvarbeliek, a párjukkal, és végül a többiek.
  - Esetleg megtudhatom a neved ha már így elraboltalak? - fogtam meg a derekát, majd a kezét is a magamévá tettem. Szégyenlősen elmosolyodott.
  - Aira vagyok. - mosolyodott el. Így már beugrott, köszöntem neki a kapuban.
 - Királyi ház lánya vagy ugye? - kérdeztem, és lassan megszólalt a zene. Láttam ahogy az arca egyre jobban vörösödik.
  - Ne foglalkozz másokkal, most csak én vagyok neked. - mosolyogtam majd amikor megszólalt a zene vezetni kezdtem, mert ugye aki nem tud egy nőt a táncban vezetni, az nem férfi. Nagyon ügyesen táncolt.
  - Inkább mesélj magadról. - mondtam, és felemeltem a kezünket hogy tudjon egyet forogni ekkor jött be apám, és anyám is.
  - Madeirán születtem, apám a sziget királya, a portugál király adta neki kinevezése után, mivel apám az öccse. Az egész sziget a miénk. - mondta, és visszatette a kezét a vállamra. Miközben táncoltunk próbáltam végig szóval tartani. Érdekes lány volt, mind megtudtam van még egy nővére, bátyja, és két öccse. Tökéletes lenne a feleségemnek, mind politikailag mind családilag. Már mindenki táncolt, fél szemmel láttam Baront és Kathyt táncolni, ha élhetek ezzel a szóval akkor azt kell mondanom hogy aranyosak voltak, mikor véget ért a zene mindenki megállt, megköszönték a partnerüknek, és elléptek tőlük.
  - Köszönöm a lehetőséget, az este még biztos találkozunk. - léptem el tőle mosolyogva, bólintott egyet majd lassan elsétált már láttam ahogy várnak rá páran. Apámhoz sétáltam, elégedetten mosolygott.
  - Nagyon helyes leány. - bólintott elismerően.
  - Én is így gondolom. - mosolyogtam.
  - Tudnom kéne róla valami fontosat? - kérdezte.
 - A portugál királyi család ágába tartoznak, az apja a fiatalabbik testvér, de az apja is király a portugál szigetek egyiknek. - mondtam.
  - Tökéletes katonai hátteret biztosít nekünk. - mondta, és a tömeget fürkészte.
  - Egyet kell értenem, még azért elvegyülök a tömegben. - mondtam.
 - Menj csak fiam. - bólintott, majd ő is elsétált. Lassan sétáltam, nekem soha nem kellett társaságot keresnem, mindig megtaláltak a vonzóbbnál vonzóbb hölgyek, ha segítségre volt szükségem magamhoz hívtam Marlowot, aki mindegyiküket elfoglalta míg eltűntem onnan. Egyszer csak egy alakot szúrtam ki a tömegben, hófehér ruhában volt. Megvan gondoltam magamban, és lassan indultam felé, kifelé igyekezett. Nem szóltam csak követtem, nem akartam feltűnő lenni. Nagyon sietően ment kifelé, én is gyorsítottam a lépteim szerencsére kisebb volt nálam, és így kisebbeket is lépett elkaptam a karját, és megmarkoltam a rajta lévő anyagot nehogy kihúzza a kezét a fogából. A másik kezével már kinyitotta az ajtót.
  - Hova sietsz? - kérdeztem arrogánsan, nem szerettem ha valaki nem követi a hagyományokat.
  - Engedj mennem kell. - felelte halkan, nem fordult felém csak kifelé nézett.
  - Válaszolj. - mondtam komolyan. Hirtelen egy sikítás törte meg a kellemes zenét, és az én közeledő elmebajom is, kihasználva a figyelmetlenségem kirántotta a karom, de még mielőtt elfutott volna hátranézett rám, és eltűnt a kinti sötétségben. A kék szemei szinte világítottak, az egész erős kontúrt adott a sötét hajának, és a halvány ajkainak. Azok a szemek arra a fél pillanatra a lelkembe láttak. Megráztam a fejem csak így sikerült felocsúdnom, a sikoly felé siettem mert mégis csak mi voltunk a vendéglátók. Átverekedtem magam a tömegem, és teljesen megdöbbentem. A lány Aisa, akit először köszöntöttem a földön feküdt, az anyja mellette ült, és a kezét szorongatta, egy férfi mellettük térdelt. Minden olyan baljós volt, úrrá lett az egész termen egy szörnyű, és nyomasztó hangulat.
  - Meghalt... - mondta halkan, de még a terembe túloldalán is jó lehetett érteni, olyan csend lett az egész teremben.

Sziasztok! Húha, köszönöm a sok visszajelzést, nagyon jól esik ám! :D 

Ezt a részt azért is hoztam ilyen hamar.:)

Remélem tetszeni fog a folytatás is! :D
még csiszolnom kell rajta 1-2 dolgot de már az is kész :D
lehet itt is be kéne vezetnem ilyen limitet, hogyha megvan az
x komment akkor hozom a részt, így legalább ti is előbb kapnátok részt :D
na de még megbeszéljük! :D

003

Reggel mikor felébredtem, a nap első sugarai kezdtek felbukkanni a nagy hegy mögül. Nyújtózkodtam egyet, majd lassan kikeltem az ágyamból. Elhatároztam hogy lemegyek az istállóba, és a csikó után kérdezek. Felöltöztem, és lefutottam. Éppen bent volt Peter a főlovász, hosszú évek óta ő foglalkozik a lovakkal.

  - Jó reggelt. - köszöntem mikor beléptem a boxok közé.

  - Oh jó reggelt felség, annyira halkan osont hogy meg sem hallottam! - nevetett kipirult arccal, láttam a csodálkozást az arcán.

  - Esetleg óhajt tőlem valamit? - mosolygott.

  - A csikóról szeretném kérdezni. - néztem rá, majd a boxok között nézelődtem.

 - Melyikről ha szabad kérdeznem, elég sokkal áldott meg minket a jó Isten. - törölte meg a szemüvegét még mindig mosolyogva.

  - A fehérről... - nem jutott eszembe a neve.

 - Á, a kis albínó Hymn, igazán szép csikó, és már most nagy erőben van. Az édesapja magának szánja ezt a lovat Hawk után, mert lássuk be az öreg fiú lassan már kezd belépni az idős lovak korába. - mondta, és a csikó boxához sétált.

 - Kint van a legelőn, ha van kedve nézzük meg. - indult el az istálló végébe, lassú léptékkel követtem.

  - Minek köszönhető a ritka színe? - kérdeztem.

 - Ha a népi mendemondát vesszük alapul, akkor az albínó állatok mindig valaminek a hírnökei, ellenkező esetben pedig ritkaságnak számítanak, de nagyon figyelni kell rájuk mert fiatal korukban igen fogékonyak egyes betegségekre. - mondta majd kinyitotta a hátsó nagy ajtót, kétszárnyú ajtó volt. Kisétáltunk a karámokhoz. Hatalmas tér volt elkerítve. Nem szólt semmit se, csak egy udvariasan elnézést kért hogy mennie kell, miután elköszöntem tőle elment. Vártam hogy felbukkanjon az én "fehér csodám". Nem tudtam sokáig zavartalanul ácsorogni.

  - Felség...- hallottam meg magam mögött az ismerős hangot,fél szemmel hátranéztem.

  -Igen? - kérdeztem.
 - Elnézést hogy megzavarom a semmitevésben, de a vívó tanára már várja. - mondta kis éllel a hangjában.
 - Nagy szerencséd van Marlow hogy te vagy az. - fordultam felé teljesen, egy önelégült mosoly terült el az ajkain.
  - De innentől kezdve utánam fogsz koslatni? - kérdeztem mikor elsétáltam melle.
  - Én csak örülök ha a felség mellett lehetek, és a parancsait követhetem. - vigyorodott el.
  - Még ha enyéimet követnéd... - emeltem égnek a tekintetem.
  - Bármikor a szolgálatodra vagyok. - lépett mellém.
  - Ne tegezz, így nem érzem magam nyeregben... - mondtam, és a hajamba túrtam.
  - Oh ez esetben elnézést kérek. - félmosoly volt az arcán. Még jól is esett hogy van valakivel ilyen közvetlen kapcsolatom.
  - Jössz velem vívni? - kérdeztem.
  - Komolyan mondod? - kérdezte csillogó szemekkel.
  - Persze. - bólintottam, és elindultunk együtt a kastély felé.


Felálltam vele szemben, és a szemeibe néztem, a kezünkbe tompított végű fakardok voltak.
  - Elnézést Monsieur! Biztos benne hogy eléggé fel van készülve? El kell mondanom Harry herceg az eddig legjobb tanítványaim egyike. Petit[kicsit] még javítani kéne az agresszív kontratámadásain, de ettől függetlenül nagyon ügyes. Volt már tapasztalata Monsieur ilyenfajta párbajokban? - kérdezte.
  - Petit! - mutatta az ujjaival azt a bizonyos "kicsit".
 - Akkor kösse fel azt a díszes nadrágját, és kezdhetik! - lépett el kettőnk közül, felé szegeztem a kardom.
  - Gyere, megadom az első támadás lehetőségét. -  néztem rá. Felém lépett, és erősen felém lendítette a kardját.
  - Non! Non! Hallatlan amit itt művel fiatal úr! - szólalt meg a vívó mesterem.
  - Érzéssel, mintha a kard a kezének a meghosszabbítása lenne, kecses finom mozdulattal, különben rántja magával az egész testét! - koppintott a fejére a hosszú botjával a monológjának a végén. Most én jöttem, finom mozdulattal indult felé, és minden egyes ütésem úgy intéztem hogy valamilyen szinten védeni tudja.
  - Nagyon szép! - kommentálta kívülről a mester. Halkan dúdolni kezdtem közbe, minden ütését, egyszerű mozdulattal hárítottam, volt egy pillanat amikor megbillent, egyenesen felé indultam, mindet tudta hárítani, de mikor megnyugodott hogy nem fogok még egy kört kezdeményezni, közelebb léptem hozzá, és a nyakához szegeztem a botot.
 - Megvagy. - mosolyogtam rá, kivettem a kezéből a fakardot majd a földre dobtam, a térdére támaszkodva pihegett.
  - Edzened kéne... - mondtam, és elsétáltam mellől.
  - Edz meg. - nevetett halkan, csak én hallottam amit mondott. Elmosolyodtam rajta.
  -Ha rajtam múlna edzettebb lennél. - mondtam, dörmögött valamit de elengedtem a fülem mellett. Ezután a mester felé fordultam, és felé dobtam a fakardot.
  - Egy kézzel kérem a harcot Harry herceg. - mondta, és a háta mögé tette a kezét, én is így tettem. Lassú mozdulatokkal jött felém, és tette meg az első ütést.
 - A mozgásod legyen olyan minta a lassú folyóé. Lassan víz partot mos, nem kell elkapkodni. - mondta, végig engem figyelt, ez már nehezebb volt.
 - Harold. - emelte meg a hangját, hirtelen megálltam, felém lépett majd a kardot a nyakamnak szegezte.
  - Semmi ne vonja el a figyelmed. - mondta, majd elvette onnan. Idegesen dobbantottam egyet a jobb lábammal. Felálltam a vívó állásba, én kezdeményeztem habár tudtam hogy soha nem fogok ellene nyerni, mindig is a legtöbbet akartam kihozni magamból. Mindig is nagy volt bennem a versenyszellem, de igazából mindig mindenben csak másodrangú voltam a királyságban, kivéve ebben hála a szüleimnek mindig is a legjobb voltam, sokan azzal viccelődtek hogy egy karddal jöhettem világra, 5 évesen már együtt gyakoroltunk a mesterrel, akit Antoinenak hívnak, csak hogy említsük a nevén is. Apám hívatta Franciaországból, ő volt az akkori legjobb abban a régióban. Úgy hívták hogy a "Kígyómozgású Antoine", az a hír járta hogy a vár ostroma közben, 5 emberrel állt szemben, és mindegyikkel végzett, az újra betörő seregek pedig meghagyták az életét, mert meglátták benne a lehetőséget. Volt bennem valamiféle csodálat felé.


Már a szobámban ültem, és az esti tájat néztem. Nem hagyott nyugodni egy gondolat, és igazából ettől aludni sem tudtam. A szobámban járkáltam fel és alá, az ablakon nézelődtem kifelé. Nyugodtság futott végig az egész tájon, nem háborgatta semmi sem a hegyeket, se a pusztaságot csend volt körülötte, és nyugalom. Felöltöztem, és az istálló felé igyekeztem, mindenhol apró fáklyák világítottak lefelé menet, a lépteim visszhangoztak a hatalmas előtérben, hol csak egy katona állt őrt. Gyors léptekkel igyekeztem az istálló felé, de éreztem ahogy a lépteim lassulnak engem is elfogott ez a határtalan nyugalom.
  - Megyünk az erdő felé egy kört. - mosolyogtam majd felültem rá, és végigsimítottam a nyakán, prüszkölve fújta ki a levegőt ahogy kilépdeltünk az istállóból. Még egészen meleg volt, de már senki sem volt a környéken, az várba vezető utat, apró karóra rögzített, fémből készített dobozok világították meg bennük apró kis gyertyákkal. Estére mindig kicserélik őket, arra az esetre ha valaki a várba igyekezne. Elkezdtem letérni az útról, innentől kezdve már csak a hold, és a csillagok adtak fényt a sötét éjszakában, felálltam a nyeregbe, és mindkét kezem a magasba nyújtottam, most valahogy szabadnak éreztem magam, csak mentünk előre, és semmi sem állíthatott meg. Lassan az erdő elejéhez értünk, ahogy a kerítés végénél leakasztottam a kis táskát a lovam oldaláról.
  - Most ne ijedj meg Hawk. - céloztam a mondatom a lovamnak, majd meggyújtottam a kezemben lévő fáklyát, pillanatokon belül, lángra lobbant a teteje, eltartottam a lovamtól egy kézzel erősen fogtam a kantárt, és az előttünk lévő utat néztem. Mikor már úgy éreztem közel vagyunk leszálltam a lovamról, és úgy mentünk tovább. Jött mellettem, soha nem ment volna el mellőlem. Kikötöttem az egyik fa, lenyúló ágához, megsimogattam majd magam elé néztem.
  - Gyönyörű...- mosolyogtam, és közelebb mentem a tóhoz, kristálytiszta volt a vize. Egy kis folyó táplálta az erdő túloldaláról. Rengeteg alkalommal lovagoltam el mellette, de soha nem volt időm még egyedül eljutni idáig, közelebb mentem hozzá majd leguggoltam elé. Közelről néztem, minden apró kis részletét látni lehetett, lassan belelógattam az az ujjhegyeim, a víz felszíne fodrozódni kezdett. Kellemes volt, szinte meleg. Felálltam, és teljesen levetkőztem. Szépen lassan ereszkedtem bele a vízbe, derékig, ugyanis itt az eleje eddig ért. Az egész testemen egy jóleső érzés futott végig, ami libabőr formájában jelent meg, kezeim keresztbe fontam magam előtt majd lassan végigsimítottam a karomon, tetszett hogy képes valami ilyen reakciót kiváltani belőlem ahogy beljebb sétáltam, fokozatosan lejtett. Megálltam a közepénél, és nyakig elmerültem benne. Felnéztem az égre nagyon tiszta volt, és kellemes melegséget sugárzott kezdtem ellazulni mikor halk zajra lettem figyelmes rögtön odafordítottam a tekintetem. Nem láttam még semmit se, csak alig hallható lépteket mikor lassan elindultam kifelé, láttam meg a zajnak a forrását. Egy szarvas volt. Nem mozdultam, mivel tudtam hogy akkor pillanatokon belül elillan. Apró kecses léptekkel andalgott a tó felé gyönyörű volt, meglátott de nem ment el. A fejét lassan a tó felé közelítette az agancsai magasan meredtek a fák felé, nem tévesztett egy pillanatra se szem elől mikor elérte a vizet arra fordította minden figyelmét nem pedig rám. Hangtalanul közelebb sétáltam láttam ahogy kiszúrja a mozgásom, ennek ellenére nem mozdult mikor már csak másfél méter volt körülöttünk, akkor emelte meg hatalmas agancsos fejét de nem teljesen épphogy csak annyira hogy rám tudjon nézni. A szemei szinte beszélni tudtak kiemeltem a bal kezem a vízből, és lassú óvatos mozdulattal felé nyújtottam nem hátrált de még a fejét se emelte magasabbra. Apránként vittem közelebb a kezem, nem akartam elsietni. Meg akartam érinteni hajtott valami hogy érjek hozzá, nem vettem észre de már az ajkamat harapdáltam. Magamba már imákat rebegtem azért hogy nehogy elszaladjon. Fél méter volt közöttem, és eközött a nemes állat között. A királyságunk állata volt, évszázadokra nyúlik vissza ennek az állatnak a kapcsolata velem, és a családommal. Mióta az emberiség létezik, mindenhol megjelenik a szarvas jelképe. Az erőt, eleganciát szimbolizálja, az agancsa pedig az újjászületést. Mintha csak hallotta volna a dicsérő gondolataim feljebb emelte a fejét, engem nézett. A kezem felé nyújtotta apró orrát nem ért hozzá már csak kevésre vagyok tőle de még mindig olyan messzinek tűnik. Apró érintést éreztem a középső, és a gyűrűs ujjamon azon a kettőn amelyiken a két gyűrűmet hordom. Pár másodperc sem telt bele felkapta a fejét megpördült, és még mielőtt elszaladt volna, szemügyre vehettem a hátsófelén lévő vágásnyomot, ahol csak épphogy most kezdett el pelyhedzeni a szőr, de ezt sem engedte sokáig már messze járt mikor tudtomra ébredtem, és bármit is tudtam volna reagálni.

002

A szemeim törölgetve néztem körbe, még álmos voltam de a nap már sütött. Felkeltem a fa tövéből, a lovam mellettem legelészett, mikor felé nyúltam, készségesen bújt a kezem alá, végigsimítottam a fején, és a nyakán. Gyönyörű volt, már lassan 7 éves, de még mindig ő a legjobb ló a királyságban. Felszálltam rá, a kastély felé lovagoltam vele, minden olyan szép volt, a bejárat előtt leszálltam, az egyik őrnek nyújtottam a lovam kantárját ki elvezette az istállóba. Befelé lépkedtem mikor gyors léptekre lettem figyelmes.

  - Felség, az édesapja hívatja. - állt meg előttem megrökönyödve az egyik cselédlány.

  - Átöltözöm, és utána elé megyek. - válaszoltam.

  - Halaszthatatlan. Azzal küldött minket szét, hogy amint megtaláljuk a fiát rögvest küldjük hozzá. - mondta, és a királyi terem felé nézett. A trónterem. Gyönyörű hely. Morogtam az orrom alatt, de elindultam, az ajtó nagy nyikorgás közepette kinyílt. Apám a hatalmas trónon ült, katonák vették körbe.

  - Gyere közelebb fiam. - mondta, és a kezével felém legyintett. A lépteim visszhangoztak a hatalmas teremben, megálltam a lépcső előtt.

  - Hívattál? - kérdeztem, és felnéztem rá.

  - Öltsd magadra a királyi páncélt, és menj el a tartományon kívüli várhoz. Add át nekik az üzenetem. Amennyiben, megtagadják a parancsot, vegyétek ostrom alá a várat, és öljetek meg mindenkit. - mondta, az egyik férfi a lépcső mellől hozzám sietett, és a kezembe adott egy tekercset.

  - Útközben olvasd át. - utasított.

  - Most induljatok. - mondta, mindenki elindult kifelé. Követtem őket, de én a szobámba mentem, két nő már várt. Rám adták a páncélt. Az enyém ezüst és arany volt. A közepén egy szarvas fej volt. Elnehezültek a végtagjaim, nem volt könnyű. 

  - Sok szerencsét Úrfi. - mosolygott az egyik fiatal szolgáló. Fél szemmel ránéztem, majd mentem is tovább, még hallottam ahogy az idősebb szolgáló leszidja. Lassan sétáltam lefelé, két katona sétált mellettem. Bíborvörös vörösbe voltak öltözve, helyenként fekete részekkel. Kint felsegítettek a lovamra, mikor a két tábornok is mellém ért a két parancsnok, elindultunk. Mellettem haladtak, én az apámtól kapott utasításokat olvastam,mikor a végére jutottam eltettem. Nem telt sok időbe és már a vár melletti folyóhoz érkeztünk. 

  - Itt most letáborozunk. - mondtam, és leszálltam a lovamról. Egyeztettem a többiekkel hogy az este folyamán, 100 katonával a várhoz megyünk, ha nem adják meg magukat, akkor egy előre megbeszélt jelre, a többiek elindulnak, és megkezdődik az ostrom. 

Mikor leszállt az este, a folyó felé indultunk.

  - A vár parancsnokához szólnék. - emeltem meg a hangom a híd utolsó métere előtt, egy leengedhető híddal lehetett bejutni a várba. Egy idősebb férfi a vár fala mögül kinézett.

  - Amint a nyilasok nem feszítik meg az idegeket, beszélhetsz vele. - közölte, és már el is tűnt. Senkitől sem tűrtem ez a hangnemet, oldalra nyújtottam a kezem majd a kézfejem lefelé mozdítottam. 

  - Sir Andrew Ordway szolgálatodra. - lépett egy férfi előre a vár falaihoz. Felnéztem, idősebb férfi volt.

  - Sussexi Edward királytól hozom az üzenetet. - válaszoltam.

  - Te ki vagy? - kérdezte. 

  - A Herceg. - válaszolta az egyik parancsnok, ki nem sokkal állt mögöttem.

 - Halljam az üzeneted. - mondta. Felnéztem,elmondtam hogy ha nem adja meg magát, és nem engedi át az egész királyi sereget északra, akkor a vár ostrom alá kerül, és hivatalosan is a Sussexi tartományhoz fog tartozni,ha pedig ez a vár elbukik,akkor Kent is a király hatalma alá kerül. Halk morajlást lehetett hallani.

  -Ebben az esetben... - lépett el a vár falától. 

  - Íjat feszíts... - hallottam a hangot fentről. 

  - Védd a Herceget. - kiáltott oldalról az egyik parancsnok.

  - Tűz. - adták ki a várból a parancsot, a nyílzápor felénk indult, a mellettem álló parancsnok kapta az első találatot, térdre csuklott majd elterült a földön, felnéztem az égre,az egész égboltot betöltötte a nyílzápor...

Hirtelen felriadtam, mindenem le volt izzadva, a fejem kapkodtam ide oda. Gyorsan vettem a levegőt, az mellkasomhoz kaptam, zöld fű vett körül. A fejem fölé néztem, a hatalmas Tölgy lomkoronája között a nap apró sugarai utat törtek maguknak. Lassan, és szaggatottan fújtam ki a bennem lévő levegőt. Lassan felálltam, és a kezemmel a fának támaszkodtam, teljesen le voltam izzadva.
  - Gyere ide Hawk . - nyújtottam felé a kezem, lassan felém sétált, és a kezem alá bújtatta a fejét, lassan simogatni kezdtem.
  - Menjünk haza, össze kell szednem magam, ma fogadunk vendégeket. - mondtam majd felhúztam magam a nyeregbe. Lassan lovagoltam, nem tudtam az egészet kiverni a fejemből.  Nyújtóztam egyet a nyeregben.
  - Harry herceg! - állítottam meg pár méterre tőlem egy fiatalabb fiú a lovát. Felé fordultam. Pár pillanattal később érkezett még egy korabeli legény.
  - Jó reggel felség! Már hosszú ideje keressük a kastélyban. Örülök hogy végre megtaláltuk. - mondta a másik, úgy ültek a lovon, mint akiket oda szültek. Biztos vagyok benne hogy vagy katonák lesznek.
  - Egy kérésünk lenne...- nézett rám a másik.
  - Előbb a neveteket. - mondtam, sajnos nem sikerült annyira kedvesen mint elsőre akartam.
 - Az én nevem Baron a Carnige családból. - mondta, ők nem ugrottak be hirtelen.
  - Én Marlow vagyok, Windsor családból - mondta, egy félmosoly jelent meg az arcán. Nemesi család, ezt a családot ismerem.
 - Most mondjátok amit szeretnétek. - mondtam, és feléjük fordultam a lovammal. Jóvágású fiúk voltak.
 - Szeretnénk ha segítségünkre lennél. Nem érezzük elégnek a katonai kiképzést. - mondta Baron, szőke volt, nagy barna szemekkel, szinte az ember lelkébe látott.
  - Miért én ? - kérdeztem.
 - Mert te vagy a herceg, és tudjuk hogy te olyan képzést kaptál amit mi soha nem fogunk. - érvelt Marlow. Fekete haja és igéző kék szemei voltak, a két fiú egymást teljes ellentétei voltak. Azzal nem tudtam vitatkozni hogy tényleg többet volt kard és íj a kezembe mint nekik, 6 éves korom óta vívni tanítottak, és ahogy lehetett kardot adtak a kezembe.
  - Nem ígérek semmit. - mondtam, és elfordultam. Halk susogást hallottam, még fél szemmel láttam ahogy a kardjáért nyúl,a lovam nyeregének oldalára volt egy kardtartó csatolva, oda nyúltam, és még mielőtt, felém tudta volna mozdítani a sajátommal eltoltam a lova lábai felé.
  - Egy hercegre soha, ne emelj kardot. - néztem a kék szemeibe a kis tüzes férfiúnak.
  - Mindig megkapom amit akarok. - nézett rám. Elmosolyodtam.
  - Még átgondolom, most elfoglalt vagyok. - mondtam, és eltettem a kardom.
  - De... - kezdett bele Baron,de már elindítottam a lovam. Késésben voltam, még fürdőt kell vennem, és át is kell öltöznöm, besiettem az udvarba ahol már át is vették a lovam.

Hosszas készülődés után már a királyi trón mellett ütem, apám jobb oldalán, anyám pedig a balján. A lábaim keresztezték egymást, a fejemen volt az aranyból készült hercegi korona, amik összefont levelekre hasonlítottak, az elején pedig két kisebb agancs volt. Anyámé ezüst színű volt,és neki nem voltak agancsok az elején,apámé meg persze a legnagyobb és legdíszesebb, a közepébe beleütöttek egy szarvasfejet,így az domború volt.
 - Megérkeztek. - futott be a küldönc apám elé, majd félre is húzódott onnan mikor nyílt az ajtó. Bevonult a Franciaország egyik legnagyobb uralkodóháza.
 - Enzo de Betranche, felesége Calire, lányuk Marion, és örökös fiúk Noah. - mutatta be őket az elöljáró.
 - Az egész ház az üdvözletét küldi neked Edward. Örülök hogy újra láthatlak. - nézett fel apámra. Erős akcentus hallatszott ki a szavaiból. Apám felállt, és egy öleléssel fogadta a szívélyes mondatot.
 - Fáradjatok velünk, már elkészült az ebéd. - nyújtotta apám Claire felé a kezét, egy apró csókot adott rá. Átsétáltunk a díszes étkezőhelyre.
  - Milyen faragatlan vagyok, Marion ő itt a fiam Harry. - nézett a fiatal lány felé. A lány keze után nyúltam, egy apró csókot adtam a kézfejére.
  - Örvendek a találkozásnak. - nézett le rám.
  - Oh Elizabeth milyen jól nevelt fiad van. - nézett Claire, anyámra.
  - Részemről a szerencse. - húztam egy félmosolyt az ajkaimra, majd a kezét megfogva vezettem az egyik székhez,elengedte az aprócska kezét, kihúztam a széket neki, mikor leült helyet foglaltam mellette. Tudtam miért vannak itt. Ha mást nem is csinálok de muszáj a kedvére tennem. Apám és a Francia Ház feje egész ebéd alatt, egymást szórakoztatták, hol belevonták asszonyaikat, hol pedig megszólták őket mert a férfiak beszélgetésbe beleszóltak. Nem tudtam nem észrevenni a fiatal lány zavarodottságát, semmilyen beszélgetésbe nem tudott beleszólni mivel a nőket nem viszik vadászatra, és apámék Noaht belevonva mesélték el a vadászélményeiket.
  - Mesélj magadról Marion. - néztem le rá, láttam ahogy a kezében megremegtek a kezei.
  - Sajnálom, nem vagyok egy érdekes lány. Többnyire anyámmal vagyok, és tanulom amit egy nőnek tudnia kell. - mondta, és egy pillanatra felém nézett de rögtön el is fordított az fejét.
  - Tudsz lovagolni?- kérdeztem.
  - Igen, arra megtanítottak. - bólintott a válasza mellé.
 - Ha jól tudom, most pár napig itt maradtok. Ha gondolod megmutatom neked a királyságot. - mondtam, édesanyáink minket néztek.
  - Igazán? - kérdezte, a szemei kicsit felcsillantak. Bólintottam egyet, és az előttem lévő ételbe fullasztottam a gondolataim.

Lassan már esteledett, én a kapu előtt vártam, a lovammal.
 - Elnézést a késésért, hatalmas ez a hely, nagyon könnyű eltévedni. - mondta, szerencsére nem hosszú ruhát vett fel.
 - Még néha én is eltévedek... - nyugtattam meg, a lovam mellé léptettem, segítettem neki felülni majd beültem mögé.
  - Mehetünk? - kérdeztem, mikor bólintott elindítottam lépésben a lovam. Alacsony volt.
  - Ha nem vagyok túl udvariatlan megkérdezhetem hány éves vagy? - kérdeztem.
  - Hamarosan betöltöm a tizennyolcat. - válaszolta. Lassan kifújtam a levegőt. Elmosolyodtam, nem tudom miért nincs beleszólásom hogy ki legyen a leendőbelim.
  - Miért kérdezed? - nézett egy pillanatra hátra.
  - Csak mert fiatalabbnak tűntél. - válaszoltam közömbösen,megállítottam a domb tetején a lovam, és körbenéztem.
  - Milyen hatalmas. - mutatott a tölgyre.
  - Igen, talán már 200 éve is itt áll, ha nem több ideje. - mosolyogtam.
 - Megnézhetem ? - kérdezte, elindítottam a lovam arra kicsit dinamikusabb tempóban. A domb aljához érve oldalazni kezdett, ennek ellenére én tovább akartam menni, így kicsit rásegítettem hogy előre felé menjen, hirtelen ellenkezni kezdett, és ágaskodni aminek következményében, Marion hátrafelé dőlt, ha nem ülök mögötte leesett volna, nehezen de megtartottam magunkat, ahogy végre visszaállt Hawk a négy lábára, az erdő felé vette az irányt, nem sokkal az első fák előtt megállt, de olyan hirtelen hogy el kellett kapnom Marion karját mert majdnem előre esett.
  - Nem erre gondoltam lovaglás alatt, sajnálom. - nevettem kelletlenül.
  - Ugyan, semmi baj. Jobb mint a kastélyban... - mondta, láttam hogy keresi a szót.
  - Aludni? Pihenni? Unatkozni? - nevettem halkan.
  - Igen aludni! - mosolygott. Megigazította a derékig érő haját, barna volt.
  - Szeretnél visszamenni? - kérdeztem, és feljebb ültem a nyeregben.
  - A tölgy érdekelne... - mondta de hirtelen lovak lépteire figyeltem fel.
 - Felség parancsot kaptunk hogy a fiatal hölgyet vigyük vissza a várba, az édesapja már égen - földön kereste. - szólalt meg egy ismerős hang. Baron volt az, nem volt teljesen sötét így még a szőke hajának világos színe is jól látszódott.
  - Nekem meg rád kell vigyáznom Harry Herceg. - léptette mellém a lovát Marlow.
 - Párosával jár a baj. - mondtam, és leszálltam a nyeregből, átvezettem Mariont Baron lovához ott pedig felsegítettem, pár pillanattal később már el is tűntek.
 - Mehetsz Marlow, nem vagyok már gyerek. - szálltam vissza a lovamra, és ránéztem. Elmosolyodott.
 - Visszakísérlek. - mondta, csak megadóan megráztam a fejem. Soha nem volt velem egykorú társaságom, most még kicsit jól is esett.
  - Miért érzem úgy hogy veletek nincs valami rendben? - kérdeztem, és lassan tovább haladtam mellette.
  - Fogalmam sincs, pedig jobb lesz ha átsiklasz a kis probléma felett, mert hamarosan mi leszünk a két segéded. - mondta, és félmosollyal rám nézett.
 - Akkor talán mégis segítek nektek valamennyit. Legközelebb kimegyünk együtt vadászni. - gondolkodtam el. Felém nyújtotta a kezét, a könyökénél megfogtam, ő is az enyémet.
 - Kötelez a királyi becsületed. - nézett a szemeimbe komolyan, mosolyogva bólintottam egyet, elengedett.
  - Menj be, és pihend ki magad. - javasolta majd intett egyet, és elindult a lovával. Előtte elmentem az istállóba, lenyergelni a lovam. Lassan bevezettem a helyére, mikor kifelé igyekeztem, lépteket hallottam magam mögött. Hirtelen hátranéztem, egy szinte már albínó fehérségű csikó állt mögöttem, lassan felé nyújtottam a kezem,felém lépdelt majd lassan a bebújt a kezem alá,megsimogattam a kis fejét. Rajtam kívül senki se volt bent, megfogtam a kötőfékét majd lassan a boxot között a helyét kerestem, megálltam a nyitott box mellett amire nagy betűkkel "Honour Hymn" volt írva,bevezettem majd rázártam az ajtót. Elindultam fel a kastélyba, mikor beértem halkan mentem egészen a szobámig, ilyenkor már nem sokan vannak bent, csak az őrök egy-két helyen. Miután bementem a szobába, levettem a ruhám, és átöltöztem. Az ablakomhoz sétáltam, onnan néztem ki. Ráláttam a tölgyfára, aminek csak pár égbenyúló ágát lehetett látni, az égbolt tele volt csillagokkal, azok voltak az egyetlenek amik fényt adtak ebben a sötét északában.

001

 - Meséld el. - néztem a szolgálóra,nem nekem szánta a mondandóját, de meghallottam.

 - Ugyan felség, nem érdekelheti egy népi mendemonda. - fordult egy röpke pillanatra az irányomba. Az arca kissé megviselt volt. Beléptem az ajtón.

 - Tudom mi az ami érdekel, nem kell eldöntened helyettem. - válaszoltam, és beljebb sétáltam a szobába. A fiatalabb szolgáló lány kiszaladt a szobából, és becsukta maga mögött azt.

  - Felség, úgy tudom hogy fontos időbeosztása van. Nem kéne már itt lennie. Nem is értem hogy kerül ide. - terelte megint az előbb felhozott témáról a figyelmet.

 - Elegendő időm van átérni a vadászatra,abban az esetben ha most elkezdesz mesélni nekem. - közelebb sétáltam hozzá.

  - Ez csak egy legenda. - nézett rám kétségbeesve.

 - Az előbb nagy meggyőződéssel mesélted. Tudni akarom, elegem van az időhúzásból. - emeltem meg a hangom.

  - A régmúlt emberei azt pletykálták hogy a királyságban található legidősebb tölgyfán egy Angyal ül estelente. Nem szól, és nem is figyel az emberek hívó szavára, csak ül, és a holdat figyeli. Bolondnak hitték azokat akik róla beszéltek, sokak szerint csak kitalálták. Mindenkiben ott volt a kíváncsiság, és a vágy hogy megnézhessék, az emberek egymás között osztottak meg titkokat, mígnem elért a szóbeszéd a királyi udvarba is, a Király hatalmas jutalmat ajánlott fel annak ki megszerzi akárcsak egyetlen tollát is annak a teremtménynek. Az nemesek, grófok de még a földművelő parasztok is érkeztek az udvarba. Hónapokon át próbálkoztak, sokan bele is buktak, egyik este fiatal testvérpár jelent meg a kastély ajtajában egy tollal, kétségtelen volt hogy az angyal volt a tollnak a tulajdonosa. Aznap este óta egyszer sem látni az angyalt a tölgyfán. Egyesek szerint az ikrek csak valami folyadékkal átitatták a tollat, és az egész történet holmi esti mese a gyerekeknek. - nézett fel rám.
  - Köszönöm. - mondtam, elindultam kifelé.

 - Kérlek ne mond el Édesapádnak, a Király nem szívleli ha erről beszélünk, bárkinek is. - kérlelt. Visszafordultam.

  - Miért? - kérdeztem.
  - Egy férfi azt mondta neki, hogy egy Isteni lényt haragított magára, mindenkinek megtiltotta hogy beszéljünk róla. Azt akarta hogy az új generáció már ne tudjon róla. - felelt a kérdésemre.
  - Rendben, nem említem hogy te mondtad. - azzal kimentem az ajtón, hallottam hogy még valamit mond, de nem érdekelt, kimentem az udvarra.
  - Segíthetek felség? - sietett hozzám az egyik fiatal.
  - Megoldom. - válaszoltam,pillanatokon belül már el is tűnt. Felszálltam a lovamra, lassú tempóban mentem vissza,a kastélyig. Az úton a történet járt a fejembe. Őrültségnek hangzott.
  - Az Édesapja már várja, nincsen jó kedvében. - fogta meg az egyik őr a lovam a bejáratnál.
  - Én sem. - válaszoltam majd elindultam befelé,a lépteim visszhangoztak a csarnokban, üres volt.
  - Hívattál? - kérdeztem mikor kinyílt előttem az ajtó és megláttam az édesapám.
 - Úton kéne lennünk már az erdőbe. Merre voltál már megint? - kérdezte közben erőteljesen rám nézett.
  -A királyság területén lovagoltam egyet,most elmegyek átöltözni. - zártam le a beszélgetésünket, nem állt szándékomban vitába keveredni, én vagyok az egyetlen fia, a második gyereke, ki már öregkorára született. A nővérem nem okoz neki túl sok boldogságot, egy másik uralkodó udvarában él már lassan 2 éve, csak jeles alkalmakkor látogat haza, de akkor sem nem marad sokáig. A szobámban átvettem a ruhám amit vadászatra szoktam hordani.

A cipőm kopogott ahogy igyekeztem lefelé a márványlépcsőn.
 - Végre megérkeztél. - jegyezte meg Édesapám enyhe éllel a hangjában, mindig hangot adott nemtetszésének.
  - Indulhatunk? - kérdeztem ügyet se  vetve a hangnemre. Egymás mellett sétáltunk ki, a kísérők pedig mögöttünk,mikor felszálltunk elkezdődhetett az egyeztetés.
  - Észak felé indulunk, és onnan 3 csapatra oszlunk, ma vaddisznót fogunk elejteni. - mondta Apám, majd mit sem várva a válaszra elindított a lovát, mögötte lovagoltam. Nem akartam most kérdezni, tudtam hogy ilyenkor nem lehet zavarni. Mikor beértünk az erdőbe megállt.
  - Én erre megyek. - jelentettem ki, és már el is indultam, ebben hasonlítottam rá, fél füllel hallottam ahogy páran utánam jönnek, nem hagyhatják magukra a trónörököst. Nem szerettem hogy úgy hordoznak mint egy hímes tojást.
  - Meg kéne állnunk. - hallottam a javaslatot a hátam mögül.
  - Megállhattok de nekem dolgom van. - mondtam, hangot hallottam,zörgött nemsokkal előttünk a bokor,a kezembe fogtam az íjat, a másik kezemmel pedig már nyúltam tegezhez hogy kivegyek belőle egy vesszőt,a mögöttem jövő kísérők megelőztek, és kiugrasztották a bokorból. Szó szerint gyönyörű állat volt, de nem vaddisznó,hanem egy szarvas,még fejlődésben volt.
  - Nekünk nem ő kell.- hallottam oldalról a hangot.
  - Nekem ő kell. - mondtam és már meg is feszítettem az íjat. A hátsófelét sikerült eltalálnom, mert a lovam megbotlott, alig látszott a sebzés helye mert nem állt bele, csak megsértette. Lassítottam.
  - Elszúrtam. - mondtam, és megsimogattam a lovam nyakát. Többet ért egy trófeánál.
  - Menjünk vissza, úgy hallom a Király lőtt valamit. - mondta az egyik kísérő. Megadtam magam, lassan visszalovagoltunk.

Mint mindig amit aznap elejtettünk, abból volt a vacsora. Az asztalnál ültem, apámmal szembe.
  - Hogy telt a mai vadászat? - kérdezte Édesanyám, mindkettőnket figyelt, hol-ide hol oda nézett.
  - Igencsak jövedelmező volt, a vacsora valami fenséges lesz. - dicsekedett. Ránéztem, tudtam hogy most mi fog jönni.
  - Azonban csak én lőttem ma vadat. - mondtam keserűen. Nem szerette ha valami esetleg nem úgy történik ahogy ő akarja, mégpedig hogy a fia vad nélkül marad, az egy Isteni vétek nála.
  - Egy szarvast üldöztem, sajnálatomra csak a hátsófelét találtam el, megbotlottunk, máskülönben ő lenne az asztalon. - mondtam kis éllel a hangomban.
  - Volna. - krákogott apám a túloldalról. Pár perccel később hozták az ételeket és letették elénk, csak hárman ültünk a hatalmas asztalnál, miután mindenki nekilátott felnéztem.
  - Kérdezni szeretnék valamit tőled apám. - szóltam hozzá komolyan. Felnézett az életből, és kezét emelte felém.
  - Figyelek. - mondta.
  - Miért üldözted el az Angyalt a tölgyfáról? - kérdeztem.
  - Edward! - csattant fel előbb apám.
  - Harold! - majd anyám. A király a kését a vacsorájába vágta.
  - Tudd hol a határ édes fiam! - emelte rám a villáját.
 - Harry, vagy Harold, semmiképp sem Edward. - mondtam komolyan. Az első nevem Nagyapámtól a másodikat Édesapámtól kaptam, így lettem "Harry Edward" első ezen a néven.
  - Honnan veszed ezt a hazugságot? Ki fertőzött meg vele. Hazugság. Felakasztatom ! - csapott az asztalra indulatosan. Nyugodtan ültem az asztal túloldalán.
  - Az egyik madárkám. - válaszoltam.
  - Felakasztatom az összes női dolgozót ha nem mondod meg azonnal. - nézett rám, láttam ahogy a dühtől fortyog.
  - Már messze jár, a történetért cserébe annyi életet adtam neki hogy új életet kezdhet a városban. - válaszoltam. Idegesen ökölbe szorította a kezét.
 - Látni se akarlak. Hord el magad, szemtelen kölyke. - kiabált. Az őrök az ajtóban összerezzentek az ajtóban. Ha ezt mást tette volna, már rég a várbörtönben lenne.
  - Nem válaszolt a kérdésemre apám. - mondtam majd lassan felálltam.
 - Meg ne lássalak ma többet. - nézett rám. Betoltam a székem, és kimentem a teremből. Mérgesen trappoltam egészen a szobámig, ledobtam az idegesítő göncöket magamról, és egy kényelmesebbet öltöttem magamra. Rengeteget töprengtem azon hogy kitől tudhatnék meg többet a történetről, kinéztem az ablakom,nem sokkal később eszembe jutott. Rögtön mentem is.

Mikor megérkeztem kikötöttem a lovam a kis romos kunyhó mellett.
  - Jospehine? - szóltam be.
 - Gyere csak be fiacskám. - hallottam meg öreges hangját. A királyság egyik idős nője, ki sok mindent megélt már. Régen a dajkám volt, rengeteg történetet mesélt.
 - Minek köszönhetem hogy meglátogattál? Jaj de nagyra nőttél. - nézett fel rám, megsimogatta a karom, majd beljebb invitált. Szívmelengetően kedves, és édes hölgy volt. Mindig minden szavam leste fiatalabb koromban, anyám helyett anyám volt.
  - Szeretnék többet tudni a Tölgyfán ülő Angyalról. - mondtam, és a gondterhelt arcára néztem.
  - Miért akarsz róla tudni? - kérdezte.
  - Egy szolgálót kérdeztem meg róla, hallottam ahogy egy fiatalabbal beszélget róla. Érdekel a dolog, habár nem tartom valóságosnak. Egy angyal...biztos csak a bolondját járatta mindenkivel. - adtam meg a számomra érthető megoldást.
 - Akkor édes gyermekem ne fuss olyan után amit magad se hiszel el. - simogatta meg a combom, teával kínált.
  - Érdekel, nem futok utána. - néztem a szemeibe.
  - Mennyit tudsz a történetből? - adta be a derekát.
  - Csak hogy volt, és eltűnt. - foglaltam össze szűkszavúan.
 - Az emberi kapzsiság vezetett az eltűnéséhez. - mondta, kicsit eluralkodott a düh az arcán,de pillanatok alatt el is illant onnan.
  - Ezt hogy érted? - kérdeztem.
  - Kezdjük ott hogy nem hiába akarták annyian, erővel rendelkezett. - mondta.
  - Ugyan Josephine ez te sem hiheted el. - mondtam komolyan.
 - Magadra vess ha nem hiszed el. Sokan nem hittek a létezésükbe, aztán mikor megszerezték a tollat, rengetegen indultak vissza keresni. Ám hiába, se a királyi sereg nem engedte be őket az udvarba, és onnantól kezdve egyszer sem látta senki sem. - mondta.
  - Honnan tudsz róla ennyit? - kérdeztem.
  - A bátyáim voltak akik elvették a tollát. - mondta, kicsit elmerengett.
  - Már nem élnek? - kérdeztem, soha nem gondoltam volna.
  - Nem tudom, elmentek azután,azóta nem tudok róluk - válaszolta gondterhelten.
  - Akkor ezért hiszel benne ennyire? - kérdeztem, csak bólintott egyet.
 - Tudod édeském, sok olyan dolog van amit nem lehet megmagyarázni mégis van. Biztos vagyok benne hogy ő csak jót akart nekünk, de az emberi mohóság rombol. Saját szemmel soha nem láttam, de mégis bízok benne hogy visszajön. Viszont késő van, ideje aludnod. - mondta, az apró kezével kifelé hessegetett.
  - Rendben. Jó éjszakát. - köszöntem el, kisétáltam a házból és becsuktam magam mögött az ajtót. Sötét volt. Eldöntöttem hogy elmegyek oda, már csak kíváncsiságból is. Felültem a lovamra, elindultam az irányába. A gondolataim a történet körül forogtak, nem tudtam miért hiszik ezt el annyian...ez egy legenda, vagy még annyi sem. Félúton megállítottam a lovat, a tölgy egyedül álldogált, hatalmas volt. Nem jártam erre olyan sokat, ha igen mindig vissza kellett lovagolnom valakivel látóhatáron belülre. Közelebb lovagoltam, nem messze megálltam, és leszálltam a lovamról. Megálltam a fa előtt. Nem volt különleges, teljesen szokványos, mint a többi fa.
  - Ha nem mész el nem kötlek ki. - engedtem el a kantárt, és lassan elhelyezkedtem a fa tövében. Az eget néztem,hűvös szellő fújdogált, a fejem a fának döntöttem, elvarázsolt az égbolt szépsége. Jó érzéssel töltött el az hogy egyedül itt ülök, nem zavart senki sem, csend van, és nyugalom. Ahogy a gondolataim ekörül jártak, lassan elkezdtek elnehezedni a szemeim, majd végül elnyomott az álom.