001

 - Meséld el. - néztem a szolgálóra,nem nekem szánta a mondandóját, de meghallottam.

 - Ugyan felség, nem érdekelheti egy népi mendemonda. - fordult egy röpke pillanatra az irányomba. Az arca kissé megviselt volt. Beléptem az ajtón.

 - Tudom mi az ami érdekel, nem kell eldöntened helyettem. - válaszoltam, és beljebb sétáltam a szobába. A fiatalabb szolgáló lány kiszaladt a szobából, és becsukta maga mögött azt.

  - Felség, úgy tudom hogy fontos időbeosztása van. Nem kéne már itt lennie. Nem is értem hogy kerül ide. - terelte megint az előbb felhozott témáról a figyelmet.

 - Elegendő időm van átérni a vadászatra,abban az esetben ha most elkezdesz mesélni nekem. - közelebb sétáltam hozzá.

  - Ez csak egy legenda. - nézett rám kétségbeesve.

 - Az előbb nagy meggyőződéssel mesélted. Tudni akarom, elegem van az időhúzásból. - emeltem meg a hangom.

  - A régmúlt emberei azt pletykálták hogy a királyságban található legidősebb tölgyfán egy Angyal ül estelente. Nem szól, és nem is figyel az emberek hívó szavára, csak ül, és a holdat figyeli. Bolondnak hitték azokat akik róla beszéltek, sokak szerint csak kitalálták. Mindenkiben ott volt a kíváncsiság, és a vágy hogy megnézhessék, az emberek egymás között osztottak meg titkokat, mígnem elért a szóbeszéd a királyi udvarba is, a Király hatalmas jutalmat ajánlott fel annak ki megszerzi akárcsak egyetlen tollát is annak a teremtménynek. Az nemesek, grófok de még a földművelő parasztok is érkeztek az udvarba. Hónapokon át próbálkoztak, sokan bele is buktak, egyik este fiatal testvérpár jelent meg a kastély ajtajában egy tollal, kétségtelen volt hogy az angyal volt a tollnak a tulajdonosa. Aznap este óta egyszer sem látni az angyalt a tölgyfán. Egyesek szerint az ikrek csak valami folyadékkal átitatták a tollat, és az egész történet holmi esti mese a gyerekeknek. - nézett fel rám.
  - Köszönöm. - mondtam, elindultam kifelé.

 - Kérlek ne mond el Édesapádnak, a Király nem szívleli ha erről beszélünk, bárkinek is. - kérlelt. Visszafordultam.

  - Miért? - kérdeztem.
  - Egy férfi azt mondta neki, hogy egy Isteni lényt haragított magára, mindenkinek megtiltotta hogy beszéljünk róla. Azt akarta hogy az új generáció már ne tudjon róla. - felelt a kérdésemre.
  - Rendben, nem említem hogy te mondtad. - azzal kimentem az ajtón, hallottam hogy még valamit mond, de nem érdekelt, kimentem az udvarra.
  - Segíthetek felség? - sietett hozzám az egyik fiatal.
  - Megoldom. - válaszoltam,pillanatokon belül már el is tűnt. Felszálltam a lovamra, lassú tempóban mentem vissza,a kastélyig. Az úton a történet járt a fejembe. Őrültségnek hangzott.
  - Az Édesapja már várja, nincsen jó kedvében. - fogta meg az egyik őr a lovam a bejáratnál.
  - Én sem. - válaszoltam majd elindultam befelé,a lépteim visszhangoztak a csarnokban, üres volt.
  - Hívattál? - kérdeztem mikor kinyílt előttem az ajtó és megláttam az édesapám.
 - Úton kéne lennünk már az erdőbe. Merre voltál már megint? - kérdezte közben erőteljesen rám nézett.
  -A királyság területén lovagoltam egyet,most elmegyek átöltözni. - zártam le a beszélgetésünket, nem állt szándékomban vitába keveredni, én vagyok az egyetlen fia, a második gyereke, ki már öregkorára született. A nővérem nem okoz neki túl sok boldogságot, egy másik uralkodó udvarában él már lassan 2 éve, csak jeles alkalmakkor látogat haza, de akkor sem nem marad sokáig. A szobámban átvettem a ruhám amit vadászatra szoktam hordani.

A cipőm kopogott ahogy igyekeztem lefelé a márványlépcsőn.
 - Végre megérkeztél. - jegyezte meg Édesapám enyhe éllel a hangjában, mindig hangot adott nemtetszésének.
  - Indulhatunk? - kérdeztem ügyet se  vetve a hangnemre. Egymás mellett sétáltunk ki, a kísérők pedig mögöttünk,mikor felszálltunk elkezdődhetett az egyeztetés.
  - Észak felé indulunk, és onnan 3 csapatra oszlunk, ma vaddisznót fogunk elejteni. - mondta Apám, majd mit sem várva a válaszra elindított a lovát, mögötte lovagoltam. Nem akartam most kérdezni, tudtam hogy ilyenkor nem lehet zavarni. Mikor beértünk az erdőbe megállt.
  - Én erre megyek. - jelentettem ki, és már el is indultam, ebben hasonlítottam rá, fél füllel hallottam ahogy páran utánam jönnek, nem hagyhatják magukra a trónörököst. Nem szerettem hogy úgy hordoznak mint egy hímes tojást.
  - Meg kéne állnunk. - hallottam a javaslatot a hátam mögül.
  - Megállhattok de nekem dolgom van. - mondtam, hangot hallottam,zörgött nemsokkal előttünk a bokor,a kezembe fogtam az íjat, a másik kezemmel pedig már nyúltam tegezhez hogy kivegyek belőle egy vesszőt,a mögöttem jövő kísérők megelőztek, és kiugrasztották a bokorból. Szó szerint gyönyörű állat volt, de nem vaddisznó,hanem egy szarvas,még fejlődésben volt.
  - Nekünk nem ő kell.- hallottam oldalról a hangot.
  - Nekem ő kell. - mondtam és már meg is feszítettem az íjat. A hátsófelét sikerült eltalálnom, mert a lovam megbotlott, alig látszott a sebzés helye mert nem állt bele, csak megsértette. Lassítottam.
  - Elszúrtam. - mondtam, és megsimogattam a lovam nyakát. Többet ért egy trófeánál.
  - Menjünk vissza, úgy hallom a Király lőtt valamit. - mondta az egyik kísérő. Megadtam magam, lassan visszalovagoltunk.

Mint mindig amit aznap elejtettünk, abból volt a vacsora. Az asztalnál ültem, apámmal szembe.
  - Hogy telt a mai vadászat? - kérdezte Édesanyám, mindkettőnket figyelt, hol-ide hol oda nézett.
  - Igencsak jövedelmező volt, a vacsora valami fenséges lesz. - dicsekedett. Ránéztem, tudtam hogy most mi fog jönni.
  - Azonban csak én lőttem ma vadat. - mondtam keserűen. Nem szerette ha valami esetleg nem úgy történik ahogy ő akarja, mégpedig hogy a fia vad nélkül marad, az egy Isteni vétek nála.
  - Egy szarvast üldöztem, sajnálatomra csak a hátsófelét találtam el, megbotlottunk, máskülönben ő lenne az asztalon. - mondtam kis éllel a hangomban.
  - Volna. - krákogott apám a túloldalról. Pár perccel később hozták az ételeket és letették elénk, csak hárman ültünk a hatalmas asztalnál, miután mindenki nekilátott felnéztem.
  - Kérdezni szeretnék valamit tőled apám. - szóltam hozzá komolyan. Felnézett az életből, és kezét emelte felém.
  - Figyelek. - mondta.
  - Miért üldözted el az Angyalt a tölgyfáról? - kérdeztem.
  - Edward! - csattant fel előbb apám.
  - Harold! - majd anyám. A király a kését a vacsorájába vágta.
  - Tudd hol a határ édes fiam! - emelte rám a villáját.
 - Harry, vagy Harold, semmiképp sem Edward. - mondtam komolyan. Az első nevem Nagyapámtól a másodikat Édesapámtól kaptam, így lettem "Harry Edward" első ezen a néven.
  - Honnan veszed ezt a hazugságot? Ki fertőzött meg vele. Hazugság. Felakasztatom ! - csapott az asztalra indulatosan. Nyugodtan ültem az asztal túloldalán.
  - Az egyik madárkám. - válaszoltam.
  - Felakasztatom az összes női dolgozót ha nem mondod meg azonnal. - nézett rám, láttam ahogy a dühtől fortyog.
  - Már messze jár, a történetért cserébe annyi életet adtam neki hogy új életet kezdhet a városban. - válaszoltam. Idegesen ökölbe szorította a kezét.
 - Látni se akarlak. Hord el magad, szemtelen kölyke. - kiabált. Az őrök az ajtóban összerezzentek az ajtóban. Ha ezt mást tette volna, már rég a várbörtönben lenne.
  - Nem válaszolt a kérdésemre apám. - mondtam majd lassan felálltam.
 - Meg ne lássalak ma többet. - nézett rám. Betoltam a székem, és kimentem a teremből. Mérgesen trappoltam egészen a szobámig, ledobtam az idegesítő göncöket magamról, és egy kényelmesebbet öltöttem magamra. Rengeteget töprengtem azon hogy kitől tudhatnék meg többet a történetről, kinéztem az ablakom,nem sokkal később eszembe jutott. Rögtön mentem is.

Mikor megérkeztem kikötöttem a lovam a kis romos kunyhó mellett.
  - Jospehine? - szóltam be.
 - Gyere csak be fiacskám. - hallottam meg öreges hangját. A királyság egyik idős nője, ki sok mindent megélt már. Régen a dajkám volt, rengeteg történetet mesélt.
 - Minek köszönhetem hogy meglátogattál? Jaj de nagyra nőttél. - nézett fel rám, megsimogatta a karom, majd beljebb invitált. Szívmelengetően kedves, és édes hölgy volt. Mindig minden szavam leste fiatalabb koromban, anyám helyett anyám volt.
  - Szeretnék többet tudni a Tölgyfán ülő Angyalról. - mondtam, és a gondterhelt arcára néztem.
  - Miért akarsz róla tudni? - kérdezte.
  - Egy szolgálót kérdeztem meg róla, hallottam ahogy egy fiatalabbal beszélget róla. Érdekel a dolog, habár nem tartom valóságosnak. Egy angyal...biztos csak a bolondját járatta mindenkivel. - adtam meg a számomra érthető megoldást.
 - Akkor édes gyermekem ne fuss olyan után amit magad se hiszel el. - simogatta meg a combom, teával kínált.
  - Érdekel, nem futok utána. - néztem a szemeibe.
  - Mennyit tudsz a történetből? - adta be a derekát.
  - Csak hogy volt, és eltűnt. - foglaltam össze szűkszavúan.
 - Az emberi kapzsiság vezetett az eltűnéséhez. - mondta, kicsit eluralkodott a düh az arcán,de pillanatok alatt el is illant onnan.
  - Ezt hogy érted? - kérdeztem.
  - Kezdjük ott hogy nem hiába akarták annyian, erővel rendelkezett. - mondta.
  - Ugyan Josephine ez te sem hiheted el. - mondtam komolyan.
 - Magadra vess ha nem hiszed el. Sokan nem hittek a létezésükbe, aztán mikor megszerezték a tollat, rengetegen indultak vissza keresni. Ám hiába, se a királyi sereg nem engedte be őket az udvarba, és onnantól kezdve egyszer sem látta senki sem. - mondta.
  - Honnan tudsz róla ennyit? - kérdeztem.
  - A bátyáim voltak akik elvették a tollát. - mondta, kicsit elmerengett.
  - Már nem élnek? - kérdeztem, soha nem gondoltam volna.
  - Nem tudom, elmentek azután,azóta nem tudok róluk - válaszolta gondterhelten.
  - Akkor ezért hiszel benne ennyire? - kérdeztem, csak bólintott egyet.
 - Tudod édeském, sok olyan dolog van amit nem lehet megmagyarázni mégis van. Biztos vagyok benne hogy ő csak jót akart nekünk, de az emberi mohóság rombol. Saját szemmel soha nem láttam, de mégis bízok benne hogy visszajön. Viszont késő van, ideje aludnod. - mondta, az apró kezével kifelé hessegetett.
  - Rendben. Jó éjszakát. - köszöntem el, kisétáltam a házból és becsuktam magam mögött az ajtót. Sötét volt. Eldöntöttem hogy elmegyek oda, már csak kíváncsiságból is. Felültem a lovamra, elindultam az irányába. A gondolataim a történet körül forogtak, nem tudtam miért hiszik ezt el annyian...ez egy legenda, vagy még annyi sem. Félúton megállítottam a lovat, a tölgy egyedül álldogált, hatalmas volt. Nem jártam erre olyan sokat, ha igen mindig vissza kellett lovagolnom valakivel látóhatáron belülre. Közelebb lovagoltam, nem messze megálltam, és leszálltam a lovamról. Megálltam a fa előtt. Nem volt különleges, teljesen szokványos, mint a többi fa.
  - Ha nem mész el nem kötlek ki. - engedtem el a kantárt, és lassan elhelyezkedtem a fa tövében. Az eget néztem,hűvös szellő fújdogált, a fejem a fának döntöttem, elvarázsolt az égbolt szépsége. Jó érzéssel töltött el az hogy egyedül itt ülök, nem zavart senki sem, csend van, és nyugalom. Ahogy a gondolataim ekörül jártak, lassan elkezdtek elnehezedni a szemeim, majd végül elnyomott az álom.