003

Reggel mikor felébredtem, a nap első sugarai kezdtek felbukkanni a nagy hegy mögül. Nyújtózkodtam egyet, majd lassan kikeltem az ágyamból. Elhatároztam hogy lemegyek az istállóba, és a csikó után kérdezek. Felöltöztem, és lefutottam. Éppen bent volt Peter a főlovász, hosszú évek óta ő foglalkozik a lovakkal.

  - Jó reggelt. - köszöntem mikor beléptem a boxok közé.

  - Oh jó reggelt felség, annyira halkan osont hogy meg sem hallottam! - nevetett kipirult arccal, láttam a csodálkozást az arcán.

  - Esetleg óhajt tőlem valamit? - mosolygott.

  - A csikóról szeretném kérdezni. - néztem rá, majd a boxok között nézelődtem.

 - Melyikről ha szabad kérdeznem, elég sokkal áldott meg minket a jó Isten. - törölte meg a szemüvegét még mindig mosolyogva.

  - A fehérről... - nem jutott eszembe a neve.

 - Á, a kis albínó Hymn, igazán szép csikó, és már most nagy erőben van. Az édesapja magának szánja ezt a lovat Hawk után, mert lássuk be az öreg fiú lassan már kezd belépni az idős lovak korába. - mondta, és a csikó boxához sétált.

 - Kint van a legelőn, ha van kedve nézzük meg. - indult el az istálló végébe, lassú léptékkel követtem.

  - Minek köszönhető a ritka színe? - kérdeztem.

 - Ha a népi mendemondát vesszük alapul, akkor az albínó állatok mindig valaminek a hírnökei, ellenkező esetben pedig ritkaságnak számítanak, de nagyon figyelni kell rájuk mert fiatal korukban igen fogékonyak egyes betegségekre. - mondta majd kinyitotta a hátsó nagy ajtót, kétszárnyú ajtó volt. Kisétáltunk a karámokhoz. Hatalmas tér volt elkerítve. Nem szólt semmit se, csak egy udvariasan elnézést kért hogy mennie kell, miután elköszöntem tőle elment. Vártam hogy felbukkanjon az én "fehér csodám". Nem tudtam sokáig zavartalanul ácsorogni.

  - Felség...- hallottam meg magam mögött az ismerős hangot,fél szemmel hátranéztem.

  -Igen? - kérdeztem.
 - Elnézést hogy megzavarom a semmitevésben, de a vívó tanára már várja. - mondta kis éllel a hangjában.
 - Nagy szerencséd van Marlow hogy te vagy az. - fordultam felé teljesen, egy önelégült mosoly terült el az ajkain.
  - De innentől kezdve utánam fogsz koslatni? - kérdeztem mikor elsétáltam melle.
  - Én csak örülök ha a felség mellett lehetek, és a parancsait követhetem. - vigyorodott el.
  - Még ha enyéimet követnéd... - emeltem égnek a tekintetem.
  - Bármikor a szolgálatodra vagyok. - lépett mellém.
  - Ne tegezz, így nem érzem magam nyeregben... - mondtam, és a hajamba túrtam.
  - Oh ez esetben elnézést kérek. - félmosoly volt az arcán. Még jól is esett hogy van valakivel ilyen közvetlen kapcsolatom.
  - Jössz velem vívni? - kérdeztem.
  - Komolyan mondod? - kérdezte csillogó szemekkel.
  - Persze. - bólintottam, és elindultunk együtt a kastély felé.


Felálltam vele szemben, és a szemeibe néztem, a kezünkbe tompított végű fakardok voltak.
  - Elnézést Monsieur! Biztos benne hogy eléggé fel van készülve? El kell mondanom Harry herceg az eddig legjobb tanítványaim egyike. Petit[kicsit] még javítani kéne az agresszív kontratámadásain, de ettől függetlenül nagyon ügyes. Volt már tapasztalata Monsieur ilyenfajta párbajokban? - kérdezte.
  - Petit! - mutatta az ujjaival azt a bizonyos "kicsit".
 - Akkor kösse fel azt a díszes nadrágját, és kezdhetik! - lépett el kettőnk közül, felé szegeztem a kardom.
  - Gyere, megadom az első támadás lehetőségét. -  néztem rá. Felém lépett, és erősen felém lendítette a kardját.
  - Non! Non! Hallatlan amit itt művel fiatal úr! - szólalt meg a vívó mesterem.
  - Érzéssel, mintha a kard a kezének a meghosszabbítása lenne, kecses finom mozdulattal, különben rántja magával az egész testét! - koppintott a fejére a hosszú botjával a monológjának a végén. Most én jöttem, finom mozdulattal indult felé, és minden egyes ütésem úgy intéztem hogy valamilyen szinten védeni tudja.
  - Nagyon szép! - kommentálta kívülről a mester. Halkan dúdolni kezdtem közbe, minden ütését, egyszerű mozdulattal hárítottam, volt egy pillanat amikor megbillent, egyenesen felé indultam, mindet tudta hárítani, de mikor megnyugodott hogy nem fogok még egy kört kezdeményezni, közelebb léptem hozzá, és a nyakához szegeztem a botot.
 - Megvagy. - mosolyogtam rá, kivettem a kezéből a fakardot majd a földre dobtam, a térdére támaszkodva pihegett.
  - Edzened kéne... - mondtam, és elsétáltam mellől.
  - Edz meg. - nevetett halkan, csak én hallottam amit mondott. Elmosolyodtam rajta.
  -Ha rajtam múlna edzettebb lennél. - mondtam, dörmögött valamit de elengedtem a fülem mellett. Ezután a mester felé fordultam, és felé dobtam a fakardot.
  - Egy kézzel kérem a harcot Harry herceg. - mondta, és a háta mögé tette a kezét, én is így tettem. Lassú mozdulatokkal jött felém, és tette meg az első ütést.
 - A mozgásod legyen olyan minta a lassú folyóé. Lassan víz partot mos, nem kell elkapkodni. - mondta, végig engem figyelt, ez már nehezebb volt.
 - Harold. - emelte meg a hangját, hirtelen megálltam, felém lépett majd a kardot a nyakamnak szegezte.
  - Semmi ne vonja el a figyelmed. - mondta, majd elvette onnan. Idegesen dobbantottam egyet a jobb lábammal. Felálltam a vívó állásba, én kezdeményeztem habár tudtam hogy soha nem fogok ellene nyerni, mindig is a legtöbbet akartam kihozni magamból. Mindig is nagy volt bennem a versenyszellem, de igazából mindig mindenben csak másodrangú voltam a királyságban, kivéve ebben hála a szüleimnek mindig is a legjobb voltam, sokan azzal viccelődtek hogy egy karddal jöhettem világra, 5 évesen már együtt gyakoroltunk a mesterrel, akit Antoinenak hívnak, csak hogy említsük a nevén is. Apám hívatta Franciaországból, ő volt az akkori legjobb abban a régióban. Úgy hívták hogy a "Kígyómozgású Antoine", az a hír járta hogy a vár ostroma közben, 5 emberrel állt szemben, és mindegyikkel végzett, az újra betörő seregek pedig meghagyták az életét, mert meglátták benne a lehetőséget. Volt bennem valamiféle csodálat felé.


Már a szobámban ültem, és az esti tájat néztem. Nem hagyott nyugodni egy gondolat, és igazából ettől aludni sem tudtam. A szobámban járkáltam fel és alá, az ablakon nézelődtem kifelé. Nyugodtság futott végig az egész tájon, nem háborgatta semmi sem a hegyeket, se a pusztaságot csend volt körülötte, és nyugalom. Felöltöztem, és az istálló felé igyekeztem, mindenhol apró fáklyák világítottak lefelé menet, a lépteim visszhangoztak a hatalmas előtérben, hol csak egy katona állt őrt. Gyors léptekkel igyekeztem az istálló felé, de éreztem ahogy a lépteim lassulnak engem is elfogott ez a határtalan nyugalom.
  - Megyünk az erdő felé egy kört. - mosolyogtam majd felültem rá, és végigsimítottam a nyakán, prüszkölve fújta ki a levegőt ahogy kilépdeltünk az istállóból. Még egészen meleg volt, de már senki sem volt a környéken, az várba vezető utat, apró karóra rögzített, fémből készített dobozok világították meg bennük apró kis gyertyákkal. Estére mindig kicserélik őket, arra az esetre ha valaki a várba igyekezne. Elkezdtem letérni az útról, innentől kezdve már csak a hold, és a csillagok adtak fényt a sötét éjszakában, felálltam a nyeregbe, és mindkét kezem a magasba nyújtottam, most valahogy szabadnak éreztem magam, csak mentünk előre, és semmi sem állíthatott meg. Lassan az erdő elejéhez értünk, ahogy a kerítés végénél leakasztottam a kis táskát a lovam oldaláról.
  - Most ne ijedj meg Hawk. - céloztam a mondatom a lovamnak, majd meggyújtottam a kezemben lévő fáklyát, pillanatokon belül, lángra lobbant a teteje, eltartottam a lovamtól egy kézzel erősen fogtam a kantárt, és az előttünk lévő utat néztem. Mikor már úgy éreztem közel vagyunk leszálltam a lovamról, és úgy mentünk tovább. Jött mellettem, soha nem ment volna el mellőlem. Kikötöttem az egyik fa, lenyúló ágához, megsimogattam majd magam elé néztem.
  - Gyönyörű...- mosolyogtam, és közelebb mentem a tóhoz, kristálytiszta volt a vize. Egy kis folyó táplálta az erdő túloldaláról. Rengeteg alkalommal lovagoltam el mellette, de soha nem volt időm még egyedül eljutni idáig, közelebb mentem hozzá majd leguggoltam elé. Közelről néztem, minden apró kis részletét látni lehetett, lassan belelógattam az az ujjhegyeim, a víz felszíne fodrozódni kezdett. Kellemes volt, szinte meleg. Felálltam, és teljesen levetkőztem. Szépen lassan ereszkedtem bele a vízbe, derékig, ugyanis itt az eleje eddig ért. Az egész testemen egy jóleső érzés futott végig, ami libabőr formájában jelent meg, kezeim keresztbe fontam magam előtt majd lassan végigsimítottam a karomon, tetszett hogy képes valami ilyen reakciót kiváltani belőlem ahogy beljebb sétáltam, fokozatosan lejtett. Megálltam a közepénél, és nyakig elmerültem benne. Felnéztem az égre nagyon tiszta volt, és kellemes melegséget sugárzott kezdtem ellazulni mikor halk zajra lettem figyelmes rögtön odafordítottam a tekintetem. Nem láttam még semmit se, csak alig hallható lépteket mikor lassan elindultam kifelé, láttam meg a zajnak a forrását. Egy szarvas volt. Nem mozdultam, mivel tudtam hogy akkor pillanatokon belül elillan. Apró kecses léptekkel andalgott a tó felé gyönyörű volt, meglátott de nem ment el. A fejét lassan a tó felé közelítette az agancsai magasan meredtek a fák felé, nem tévesztett egy pillanatra se szem elől mikor elérte a vizet arra fordította minden figyelmét nem pedig rám. Hangtalanul közelebb sétáltam láttam ahogy kiszúrja a mozgásom, ennek ellenére nem mozdult mikor már csak másfél méter volt körülöttünk, akkor emelte meg hatalmas agancsos fejét de nem teljesen épphogy csak annyira hogy rám tudjon nézni. A szemei szinte beszélni tudtak kiemeltem a bal kezem a vízből, és lassú óvatos mozdulattal felé nyújtottam nem hátrált de még a fejét se emelte magasabbra. Apránként vittem közelebb a kezem, nem akartam elsietni. Meg akartam érinteni hajtott valami hogy érjek hozzá, nem vettem észre de már az ajkamat harapdáltam. Magamba már imákat rebegtem azért hogy nehogy elszaladjon. Fél méter volt közöttem, és eközött a nemes állat között. A királyságunk állata volt, évszázadokra nyúlik vissza ennek az állatnak a kapcsolata velem, és a családommal. Mióta az emberiség létezik, mindenhol megjelenik a szarvas jelképe. Az erőt, eleganciát szimbolizálja, az agancsa pedig az újjászületést. Mintha csak hallotta volna a dicsérő gondolataim feljebb emelte a fejét, engem nézett. A kezem felé nyújtotta apró orrát nem ért hozzá már csak kevésre vagyok tőle de még mindig olyan messzinek tűnik. Apró érintést éreztem a középső, és a gyűrűs ujjamon azon a kettőn amelyiken a két gyűrűmet hordom. Pár másodperc sem telt bele felkapta a fejét megpördült, és még mielőtt elszaladt volna, szemügyre vehettem a hátsófelén lévő vágásnyomot, ahol csak épphogy most kezdett el pelyhedzeni a szőr, de ezt sem engedte sokáig már messze járt mikor tudtomra ébredtem, és bármit is tudtam volna reagálni.