002

A szemeim törölgetve néztem körbe, még álmos voltam de a nap már sütött. Felkeltem a fa tövéből, a lovam mellettem legelészett, mikor felé nyúltam, készségesen bújt a kezem alá, végigsimítottam a fején, és a nyakán. Gyönyörű volt, már lassan 7 éves, de még mindig ő a legjobb ló a királyságban. Felszálltam rá, a kastély felé lovagoltam vele, minden olyan szép volt, a bejárat előtt leszálltam, az egyik őrnek nyújtottam a lovam kantárját ki elvezette az istállóba. Befelé lépkedtem mikor gyors léptekre lettem figyelmes.

  - Felség, az édesapja hívatja. - állt meg előttem megrökönyödve az egyik cselédlány.

  - Átöltözöm, és utána elé megyek. - válaszoltam.

  - Halaszthatatlan. Azzal küldött minket szét, hogy amint megtaláljuk a fiát rögvest küldjük hozzá. - mondta, és a királyi terem felé nézett. A trónterem. Gyönyörű hely. Morogtam az orrom alatt, de elindultam, az ajtó nagy nyikorgás közepette kinyílt. Apám a hatalmas trónon ült, katonák vették körbe.

  - Gyere közelebb fiam. - mondta, és a kezével felém legyintett. A lépteim visszhangoztak a hatalmas teremben, megálltam a lépcső előtt.

  - Hívattál? - kérdeztem, és felnéztem rá.

  - Öltsd magadra a királyi páncélt, és menj el a tartományon kívüli várhoz. Add át nekik az üzenetem. Amennyiben, megtagadják a parancsot, vegyétek ostrom alá a várat, és öljetek meg mindenkit. - mondta, az egyik férfi a lépcső mellől hozzám sietett, és a kezembe adott egy tekercset.

  - Útközben olvasd át. - utasított.

  - Most induljatok. - mondta, mindenki elindult kifelé. Követtem őket, de én a szobámba mentem, két nő már várt. Rám adták a páncélt. Az enyém ezüst és arany volt. A közepén egy szarvas fej volt. Elnehezültek a végtagjaim, nem volt könnyű. 

  - Sok szerencsét Úrfi. - mosolygott az egyik fiatal szolgáló. Fél szemmel ránéztem, majd mentem is tovább, még hallottam ahogy az idősebb szolgáló leszidja. Lassan sétáltam lefelé, két katona sétált mellettem. Bíborvörös vörösbe voltak öltözve, helyenként fekete részekkel. Kint felsegítettek a lovamra, mikor a két tábornok is mellém ért a két parancsnok, elindultunk. Mellettem haladtak, én az apámtól kapott utasításokat olvastam,mikor a végére jutottam eltettem. Nem telt sok időbe és már a vár melletti folyóhoz érkeztünk. 

  - Itt most letáborozunk. - mondtam, és leszálltam a lovamról. Egyeztettem a többiekkel hogy az este folyamán, 100 katonával a várhoz megyünk, ha nem adják meg magukat, akkor egy előre megbeszélt jelre, a többiek elindulnak, és megkezdődik az ostrom. 

Mikor leszállt az este, a folyó felé indultunk.

  - A vár parancsnokához szólnék. - emeltem meg a hangom a híd utolsó métere előtt, egy leengedhető híddal lehetett bejutni a várba. Egy idősebb férfi a vár fala mögül kinézett.

  - Amint a nyilasok nem feszítik meg az idegeket, beszélhetsz vele. - közölte, és már el is tűnt. Senkitől sem tűrtem ez a hangnemet, oldalra nyújtottam a kezem majd a kézfejem lefelé mozdítottam. 

  - Sir Andrew Ordway szolgálatodra. - lépett egy férfi előre a vár falaihoz. Felnéztem, idősebb férfi volt.

  - Sussexi Edward királytól hozom az üzenetet. - válaszoltam.

  - Te ki vagy? - kérdezte. 

  - A Herceg. - válaszolta az egyik parancsnok, ki nem sokkal állt mögöttem.

 - Halljam az üzeneted. - mondta. Felnéztem,elmondtam hogy ha nem adja meg magát, és nem engedi át az egész királyi sereget északra, akkor a vár ostrom alá kerül, és hivatalosan is a Sussexi tartományhoz fog tartozni,ha pedig ez a vár elbukik,akkor Kent is a király hatalma alá kerül. Halk morajlást lehetett hallani.

  -Ebben az esetben... - lépett el a vár falától. 

  - Íjat feszíts... - hallottam a hangot fentről. 

  - Védd a Herceget. - kiáltott oldalról az egyik parancsnok.

  - Tűz. - adták ki a várból a parancsot, a nyílzápor felénk indult, a mellettem álló parancsnok kapta az első találatot, térdre csuklott majd elterült a földön, felnéztem az égre,az egész égboltot betöltötte a nyílzápor...

Hirtelen felriadtam, mindenem le volt izzadva, a fejem kapkodtam ide oda. Gyorsan vettem a levegőt, az mellkasomhoz kaptam, zöld fű vett körül. A fejem fölé néztem, a hatalmas Tölgy lomkoronája között a nap apró sugarai utat törtek maguknak. Lassan, és szaggatottan fújtam ki a bennem lévő levegőt. Lassan felálltam, és a kezemmel a fának támaszkodtam, teljesen le voltam izzadva.
  - Gyere ide Hawk . - nyújtottam felé a kezem, lassan felém sétált, és a kezem alá bújtatta a fejét, lassan simogatni kezdtem.
  - Menjünk haza, össze kell szednem magam, ma fogadunk vendégeket. - mondtam majd felhúztam magam a nyeregbe. Lassan lovagoltam, nem tudtam az egészet kiverni a fejemből.  Nyújtóztam egyet a nyeregben.
  - Harry herceg! - állítottam meg pár méterre tőlem egy fiatalabb fiú a lovát. Felé fordultam. Pár pillanattal később érkezett még egy korabeli legény.
  - Jó reggel felség! Már hosszú ideje keressük a kastélyban. Örülök hogy végre megtaláltuk. - mondta a másik, úgy ültek a lovon, mint akiket oda szültek. Biztos vagyok benne hogy vagy katonák lesznek.
  - Egy kérésünk lenne...- nézett rám a másik.
  - Előbb a neveteket. - mondtam, sajnos nem sikerült annyira kedvesen mint elsőre akartam.
 - Az én nevem Baron a Carnige családból. - mondta, ők nem ugrottak be hirtelen.
  - Én Marlow vagyok, Windsor családból - mondta, egy félmosoly jelent meg az arcán. Nemesi család, ezt a családot ismerem.
 - Most mondjátok amit szeretnétek. - mondtam, és feléjük fordultam a lovammal. Jóvágású fiúk voltak.
 - Szeretnénk ha segítségünkre lennél. Nem érezzük elégnek a katonai kiképzést. - mondta Baron, szőke volt, nagy barna szemekkel, szinte az ember lelkébe látott.
  - Miért én ? - kérdeztem.
 - Mert te vagy a herceg, és tudjuk hogy te olyan képzést kaptál amit mi soha nem fogunk. - érvelt Marlow. Fekete haja és igéző kék szemei voltak, a két fiú egymást teljes ellentétei voltak. Azzal nem tudtam vitatkozni hogy tényleg többet volt kard és íj a kezembe mint nekik, 6 éves korom óta vívni tanítottak, és ahogy lehetett kardot adtak a kezembe.
  - Nem ígérek semmit. - mondtam, és elfordultam. Halk susogást hallottam, még fél szemmel láttam ahogy a kardjáért nyúl,a lovam nyeregének oldalára volt egy kardtartó csatolva, oda nyúltam, és még mielőtt, felém tudta volna mozdítani a sajátommal eltoltam a lova lábai felé.
  - Egy hercegre soha, ne emelj kardot. - néztem a kék szemeibe a kis tüzes férfiúnak.
  - Mindig megkapom amit akarok. - nézett rám. Elmosolyodtam.
  - Még átgondolom, most elfoglalt vagyok. - mondtam, és eltettem a kardom.
  - De... - kezdett bele Baron,de már elindítottam a lovam. Késésben voltam, még fürdőt kell vennem, és át is kell öltöznöm, besiettem az udvarba ahol már át is vették a lovam.

Hosszas készülődés után már a királyi trón mellett ütem, apám jobb oldalán, anyám pedig a balján. A lábaim keresztezték egymást, a fejemen volt az aranyból készült hercegi korona, amik összefont levelekre hasonlítottak, az elején pedig két kisebb agancs volt. Anyámé ezüst színű volt,és neki nem voltak agancsok az elején,apámé meg persze a legnagyobb és legdíszesebb, a közepébe beleütöttek egy szarvasfejet,így az domború volt.
 - Megérkeztek. - futott be a küldönc apám elé, majd félre is húzódott onnan mikor nyílt az ajtó. Bevonult a Franciaország egyik legnagyobb uralkodóháza.
 - Enzo de Betranche, felesége Calire, lányuk Marion, és örökös fiúk Noah. - mutatta be őket az elöljáró.
 - Az egész ház az üdvözletét küldi neked Edward. Örülök hogy újra láthatlak. - nézett fel apámra. Erős akcentus hallatszott ki a szavaiból. Apám felállt, és egy öleléssel fogadta a szívélyes mondatot.
 - Fáradjatok velünk, már elkészült az ebéd. - nyújtotta apám Claire felé a kezét, egy apró csókot adott rá. Átsétáltunk a díszes étkezőhelyre.
  - Milyen faragatlan vagyok, Marion ő itt a fiam Harry. - nézett a fiatal lány felé. A lány keze után nyúltam, egy apró csókot adtam a kézfejére.
  - Örvendek a találkozásnak. - nézett le rám.
  - Oh Elizabeth milyen jól nevelt fiad van. - nézett Claire, anyámra.
  - Részemről a szerencse. - húztam egy félmosolyt az ajkaimra, majd a kezét megfogva vezettem az egyik székhez,elengedte az aprócska kezét, kihúztam a széket neki, mikor leült helyet foglaltam mellette. Tudtam miért vannak itt. Ha mást nem is csinálok de muszáj a kedvére tennem. Apám és a Francia Ház feje egész ebéd alatt, egymást szórakoztatták, hol belevonták asszonyaikat, hol pedig megszólták őket mert a férfiak beszélgetésbe beleszóltak. Nem tudtam nem észrevenni a fiatal lány zavarodottságát, semmilyen beszélgetésbe nem tudott beleszólni mivel a nőket nem viszik vadászatra, és apámék Noaht belevonva mesélték el a vadászélményeiket.
  - Mesélj magadról Marion. - néztem le rá, láttam ahogy a kezében megremegtek a kezei.
  - Sajnálom, nem vagyok egy érdekes lány. Többnyire anyámmal vagyok, és tanulom amit egy nőnek tudnia kell. - mondta, és egy pillanatra felém nézett de rögtön el is fordított az fejét.
  - Tudsz lovagolni?- kérdeztem.
  - Igen, arra megtanítottak. - bólintott a válasza mellé.
 - Ha jól tudom, most pár napig itt maradtok. Ha gondolod megmutatom neked a királyságot. - mondtam, édesanyáink minket néztek.
  - Igazán? - kérdezte, a szemei kicsit felcsillantak. Bólintottam egyet, és az előttem lévő ételbe fullasztottam a gondolataim.

Lassan már esteledett, én a kapu előtt vártam, a lovammal.
 - Elnézést a késésért, hatalmas ez a hely, nagyon könnyű eltévedni. - mondta, szerencsére nem hosszú ruhát vett fel.
 - Még néha én is eltévedek... - nyugtattam meg, a lovam mellé léptettem, segítettem neki felülni majd beültem mögé.
  - Mehetünk? - kérdeztem, mikor bólintott elindítottam lépésben a lovam. Alacsony volt.
  - Ha nem vagyok túl udvariatlan megkérdezhetem hány éves vagy? - kérdeztem.
  - Hamarosan betöltöm a tizennyolcat. - válaszolta. Lassan kifújtam a levegőt. Elmosolyodtam, nem tudom miért nincs beleszólásom hogy ki legyen a leendőbelim.
  - Miért kérdezed? - nézett egy pillanatra hátra.
  - Csak mert fiatalabbnak tűntél. - válaszoltam közömbösen,megállítottam a domb tetején a lovam, és körbenéztem.
  - Milyen hatalmas. - mutatott a tölgyre.
  - Igen, talán már 200 éve is itt áll, ha nem több ideje. - mosolyogtam.
 - Megnézhetem ? - kérdezte, elindítottam a lovam arra kicsit dinamikusabb tempóban. A domb aljához érve oldalazni kezdett, ennek ellenére én tovább akartam menni, így kicsit rásegítettem hogy előre felé menjen, hirtelen ellenkezni kezdett, és ágaskodni aminek következményében, Marion hátrafelé dőlt, ha nem ülök mögötte leesett volna, nehezen de megtartottam magunkat, ahogy végre visszaállt Hawk a négy lábára, az erdő felé vette az irányt, nem sokkal az első fák előtt megállt, de olyan hirtelen hogy el kellett kapnom Marion karját mert majdnem előre esett.
  - Nem erre gondoltam lovaglás alatt, sajnálom. - nevettem kelletlenül.
  - Ugyan, semmi baj. Jobb mint a kastélyban... - mondta, láttam hogy keresi a szót.
  - Aludni? Pihenni? Unatkozni? - nevettem halkan.
  - Igen aludni! - mosolygott. Megigazította a derékig érő haját, barna volt.
  - Szeretnél visszamenni? - kérdeztem, és feljebb ültem a nyeregben.
  - A tölgy érdekelne... - mondta de hirtelen lovak lépteire figyeltem fel.
 - Felség parancsot kaptunk hogy a fiatal hölgyet vigyük vissza a várba, az édesapja már égen - földön kereste. - szólalt meg egy ismerős hang. Baron volt az, nem volt teljesen sötét így még a szőke hajának világos színe is jól látszódott.
  - Nekem meg rád kell vigyáznom Harry Herceg. - léptette mellém a lovát Marlow.
 - Párosával jár a baj. - mondtam, és leszálltam a nyeregből, átvezettem Mariont Baron lovához ott pedig felsegítettem, pár pillanattal később már el is tűntek.
 - Mehetsz Marlow, nem vagyok már gyerek. - szálltam vissza a lovamra, és ránéztem. Elmosolyodott.
 - Visszakísérlek. - mondta, csak megadóan megráztam a fejem. Soha nem volt velem egykorú társaságom, most még kicsit jól is esett.
  - Miért érzem úgy hogy veletek nincs valami rendben? - kérdeztem, és lassan tovább haladtam mellette.
  - Fogalmam sincs, pedig jobb lesz ha átsiklasz a kis probléma felett, mert hamarosan mi leszünk a két segéded. - mondta, és félmosollyal rám nézett.
 - Akkor talán mégis segítek nektek valamennyit. Legközelebb kimegyünk együtt vadászni. - gondolkodtam el. Felém nyújtotta a kezét, a könyökénél megfogtam, ő is az enyémet.
 - Kötelez a királyi becsületed. - nézett a szemeimbe komolyan, mosolyogva bólintottam egyet, elengedett.
  - Menj be, és pihend ki magad. - javasolta majd intett egyet, és elindult a lovával. Előtte elmentem az istállóba, lenyergelni a lovam. Lassan bevezettem a helyére, mikor kifelé igyekeztem, lépteket hallottam magam mögött. Hirtelen hátranéztem, egy szinte már albínó fehérségű csikó állt mögöttem, lassan felé nyújtottam a kezem,felém lépdelt majd lassan a bebújt a kezem alá,megsimogattam a kis fejét. Rajtam kívül senki se volt bent, megfogtam a kötőfékét majd lassan a boxot között a helyét kerestem, megálltam a nyitott box mellett amire nagy betűkkel "Honour Hymn" volt írva,bevezettem majd rázártam az ajtót. Elindultam fel a kastélyba, mikor beértem halkan mentem egészen a szobámig, ilyenkor már nem sokan vannak bent, csak az őrök egy-két helyen. Miután bementem a szobába, levettem a ruhám, és átöltöztem. Az ablakomhoz sétáltam, onnan néztem ki. Ráláttam a tölgyfára, aminek csak pár égbenyúló ágát lehetett látni, az égbolt tele volt csillagokkal, azok voltak az egyetlenek amik fényt adtak ebben a sötét északában.